Váratlan vendég
Már vagy két napja taposták
a sarat. Ilyenkor tél végén- tavasszal igen gyakoriak kisebb-nagyobb esőzések.
Dél elmúlt már, kezdtek fáradtak lenni. Egyszer csak megszólalt a
fegyverhordója:
- Jó Uram, már látom a várost.
Egyelőre nem szólt semmit.
Az arcában érezte már a tengeri szellőt. Kellemes gondolatok kezdtek el a
fejében felelevenedni. A város urának végtelen vendégszeretete, kellemes
beszélgetések az urakkal, ritkábbnál- ritkább borok ízlelgetése. A szájában is
összecsordult a nyál a múltkori sült malac zamataira emlékezve. Még szerencse,
hogy ismeri Madirius urat. Mondjuk belegondolva ha nem ismerné, akkor is
valószínűleg megvendégelné. Eleinte furcsa embernek tartotta, de mára már
elmúlt minden kételye. Haladván a mellettük húzódó hegység havas csúcsairól
egyszerűen nem bírta levenni a szemét. Egy pillanatra meg is állt. A
fegyverhordó ifjú már keresett is egy nagyobb követ az út mentén, és kényelembe
helyezte magát. Erre megszólalt a lovag:
- Fiacskám! A vacsorát ide szolgáljam fel?
A gyerek sóhajtott egyet
majd folytatták útjukat. A hegy lábánál igen ködös volt már a levegő, a hegyek
megfogták azt a kis szelet is ami eddig volt, de azért látták már a város
falait. A kapuhoz érve az őrök gyorsan haptákba vágták magukat. Egy rakás lusta
ember, gondolta magában, még ilyenkor sem tűnnek komolynak. Le merte volna
fogadni, hogy már jó ideje elő sem húzták a kardjukat a hüvelyből, még úgy
lehet olajozás céljából sem. Az egyik megszólította:
- Üdvözlöm Claryus ÚR! Madirius úr üzente, hogy kísérjem
el a házához ha megérkezik!
- Köszönöm, ismerem a járást!
Ezzel tovább is álltak. Jó
pár perces séta felfelé egy macskaköves utcán. Itt vannak a város legkülönb
házai, s köztük a legnagyobb Madiriusé. Ez már tulajdonképpen egy kisebb
kastély. Az ajtóhoz érve szolgálók vezették őket a vendégszobához. Az Úr felől
érdeklődött Claryus, de nem volt a házban. Viszont tudomására hozták, hogy este
majd kisebb összejövetelt rendez, ugyanis a lánya nemrég érkezett haza és
megünnepelik. Gondolta magában Claryus, hogy milyen furcsa, hogy eddig ahogy
hallotta nem is foglalkozott a gyerekével, most meg ünneplést szervez. Na de
hát tudta, hogy Madirius szereti az ilyenféle beszélgetős összejöveteleket a
nemes urakkal, hölgyekkel. Biztos csak egy indok rá. Rajtam pedig nem múlik, én
iszok ha kell.
Ezután megkérdezett egy
szolgálót, hogy merre van a ház úrnője. Szívesen elbeszélgetne vele, kedves
asszonynak ismerte meg. A szolgáló azt mondta, hogy kint találja meg a várfal
mentén szokott ilyenkor sétálni. Előtte gyorsan átvetette a piszkos
utazóruháját. Bordópiros ing és mellény, rajta a fehér köpeny egy aranysassal,
nyakában fehér prém, kard az oldalán. Igazán tekintélyt parancsoló a
megjelenése, nemhiába volt a legutóbbi torna győztese a herceg udvarában.
Elindult hát kifelé az udvaron keresztül a várfal felé. Útközben a csupasz
kertek és udvarok tucatjai mellett haladt el. Az egyik lugas mentén
felpillantva a növény ágain egy fehér hollót pillantott meg. Egészen
elbűvölőnek tartotta akkor. Valamennyire értelmes volt a tekintete, egészen
közel engedte magához. Mintha tudta volna a madár, hogy nem akarja bántani,
csupán gyönyörködni benne. Ekkor elgondolkozott, hogy milyen tökéletes a
természet. Mindennek megvan a rendje, oka. Mint ahogyan ezek a rügyek is erőt
gyűjtöttek a tél alatt és tavasszal újra lombba borulnak, hogy nyáron
virágozhassanak. Már egészen elveszett a gondolatai közben, mikor a madár
távozása feleszméltette. Végül is arra jutott, hogy szép madár a holló, a fehér
az még szebb, de azért nem aranysas. Tovább sétált a ködös kis utcán egy hosszú
sövény mentén. Innen már látta a falat. Megerőltette a szemét, hogy hátha látja
a hölgyet valamerre. Nem látott senkit. Azt sem vette észre, hogy őt is figyeli
valaki, vagy inkább valami. Még ha a sűrű köd nem lett volna, akkor sem lett
volna esélye kiszúrni.
Egy kertel odább a bokor
mellől valami figyelte. Nagyokat szippantott orrával a levegőbe. Ismeretlen
szagokat érzékelt, Nem ez kell neki. Felmérte a fehér köpenyes ember útvonalát
és elkerülte azt. Tovább indult. A köd takarásában osont, a kis kerítéseket sok
helyen könnyedén átugrotta. Nem látott sok embert. Állandóan szaglászott és
hegyezte a fülét. A falhoz érvén kopogó cipőhangokat hallott. A szél pont rossz
irányból fújt a szagot nem igazán érezte. Beugrott egy rekettyés mögé ahonnan
jól lát, és onnan figyelt.
Eközben a lovag odaért a
falhoz. Felsétált a 3,5 méteres falra. Elindult rajta a hosszabbik irányba.
Innen a köd ellenére is egészen jól, majd a kikötőig ellátott. Pár perc múlva
találkozott két őrrel. Az egyik éppen egy butykost dugott el a mellényébe.
Látszott raja, hogy kicsit ittas lehetett. Megszólította az urat:
- Üdvözlöm Uram, nézze itt
már olyan sűrű a köd, mint a tej!
A másik őr megtaszítja
kicsit és fegyelmezőn rászól:
- Viselkedj már te lökött!
Legalább mikor az Úr megtisztel minket a jelenlétével. Meg amúgy is azt üzenték
a többiek, hogy most legyünk sokkal éberebbek! Te meg nem tudod lerakni az
italt!
Claryus erre csak
elmosolyodik, előveszi a saját butykosát és kortyol belőle, majd továbbsétál.
Nem messze tőle a várfalon
sétál Eryn asszony, bár még nem látja. Minden nap rendre végig szokott sétálni
a várfalon és a kertek között. Szereti a falról nézni a messzi üres szántókat
tele varjakkal, még ha most nem is lát belőle sokat. Szereti a friss levegőt, a
tengeri szellőt ahogy a haját meglebbenti. Egyszerűen szeret sétálgatni itt.
Cipője sarka hangosan kopog, ahogy a fal tetején sétál. Elhalad egy őr mellett,
s közben a nemrég szedett hóvirágot igazítja a hajába. Közeledett egy rekettyés
felé. Nem gondolta, hogy bármi is történni fog. Tévedett. Ahogy elhaladt, a
kerítés fala mögül egy izzó szempár figyelte. Innen már szagot is érzett a
lény. A szag ismerős volt, s szinte rögtön be is azonosította, tegnap látta
már. Gondolta, hogy az emberi természetet ismervén, szinte tökéletes célpont.
Megvárta míg elmegy majd felosont a lépcsőn a falra. Egészen mögé került.
Észrevétlenül is mögé mehetett volna, de látni akarta szemből is ahogy arcára
fagy a rémület. Mikor már egészen közel volt egy halk morgással jelezte. Eryn
ijedten hátrafordult, majd szóhoz sem jutott. Nem tudta mi történik és miért,
de azt érezte, hogy meg fog halni...
Claryus már középtájt
haladt, mikor egy elfojtott női sikolyra figyelt fel. Sejtette, hogy a falról vagy
a fal közeléből jön előtte valahonnan. Elkezdett futni, amilyen gyorsan csak
tudott. Nem látott semmit még a ködtől. Egyszer csak egy ember alakra figyelt
fel előtte. Egy őr volt kivont karddal. Arcán félelem látszódott és döbbenet.
Nem kérdett semmit, mert látott még maga előtt valamit. Közelebb ment, és
felismerte a vértócsába fekvő nőt. Gyorsan körülnézett de nem talált semmit,
csupán egy lábnyomot a falon lévő egyik mohacsomón. Nem egy erdőjáró, de sok
ilyen nyomot látott már az erdőkben, de ez sokkal nagyobb volt. Sajnálkozva,
odafordult a szétmarcangolt test fölé. Nem tudta elképzelni, hogy miért történt
ez a kedves asszonnyal, hiszen ő a légynek sem ártott! Vallásos ember lévén
térdre rogyott és pár szót mondott érte.
- Krad uram hallgass meg, egy emberi lélek
visszatért hozzád, kérlek fogadd őt be!
Eközben már sok katona gyűlt
össze a helyszínen a közelből. Egy ifjú nemesféle is ott volt, látszott rajta,
hogy nem tudja, hogy mit kezdjen a helyzettel. Elkezdte kérdezgetni Claryust
döbbenten.
- Mit látott, mi történt?
- Nem tudom, nem láttam. -Mondta sóhajtozva.
Közben a háttérből az egyik
katona megszólal:
- Ő látott valamit!
Az egyik katonára mutatott,
aki még mindig nem tudott beszélni a sokktól. Utasította a többieket, hogy
vigyék el, majd kikérdezik. Az ifjú pedig folytatta hebegve a kérdezgetést.
- Na de-de hát mégiscsak
maga volt itt, mit gondol?
- Azt, hogy a ma esti
ünnepség el fog maradni!
Fittyet sem vetve az ifjúra
sietve elindult egyenesen Madiriushoz...
by: Chio
