2015. április 7., kedd

LC JUBILEUMI M.A.G.U.S. KUPA - HANGULATKELTŐ NOVELLA




Váratlan vendég
  
Már vagy két napja taposták a sarat. Ilyenkor tél végén- tavasszal igen gyakoriak kisebb-nagyobb esőzések. Dél elmúlt már, kezdtek fáradtak lenni. Egyszer csak megszólalt a fegyverhordója:
- Jó Uram, már látom a várost.

Egyelőre nem szólt semmit. Az arcában érezte már a tengeri szellőt. Kellemes gondolatok kezdtek el a fejében felelevenedni. A város urának végtelen vendégszeretete, kellemes beszélgetések az urakkal, ritkábbnál- ritkább borok ízlelgetése. A szájában is összecsordult a nyál a múltkori sült malac zamataira emlékezve. Még szerencse, hogy ismeri Madirius urat. Mondjuk belegondolva ha nem ismerné, akkor is valószínűleg megvendégelné. Eleinte furcsa embernek tartotta, de mára már elmúlt minden kételye. Haladván a mellettük húzódó hegység havas csúcsairól egyszerűen nem bírta levenni a szemét. Egy pillanatra meg is állt. A fegyverhordó ifjú már keresett is egy nagyobb követ az út mentén, és kényelembe helyezte magát. Erre megszólalt a lovag:
- Fiacskám! A vacsorát ide szolgáljam fel?

A gyerek sóhajtott egyet majd folytatták útjukat. A hegy lábánál igen ködös volt már a levegő, a hegyek megfogták azt a kis szelet is ami eddig volt, de azért látták már a város falait. A kapuhoz érve az őrök gyorsan haptákba vágták magukat. Egy rakás lusta ember, gondolta magában, még ilyenkor sem tűnnek komolynak. Le merte volna fogadni, hogy már jó ideje elő sem húzták a kardjukat a hüvelyből, még úgy lehet olajozás céljából sem. Az egyik megszólította:
- Üdvözlöm Claryus ÚR! Madirius úr üzente, hogy kísérjem el a házához ha megérkezik!
- Köszönöm, ismerem a járást!


Ezzel tovább is álltak. Jó pár perces séta felfelé egy macskaköves utcán. Itt vannak a város legkülönb házai, s köztük a legnagyobb Madiriusé. Ez már tulajdonképpen egy kisebb kastély. Az ajtóhoz érve szolgálók vezették őket a vendégszobához. Az Úr felől érdeklődött Claryus, de nem volt a házban. Viszont tudomására hozták, hogy este majd kisebb összejövetelt rendez, ugyanis a lánya nemrég érkezett haza és megünnepelik. Gondolta magában Claryus, hogy milyen furcsa, hogy eddig ahogy hallotta nem is foglalkozott a gyerekével, most meg ünneplést szervez. Na de hát tudta, hogy Madirius szereti az ilyenféle beszélgetős összejöveteleket a nemes urakkal, hölgyekkel. Biztos csak egy indok rá. Rajtam pedig nem múlik, én iszok ha kell.

Ezután megkérdezett egy szolgálót, hogy merre van a ház úrnője. Szívesen elbeszélgetne vele, kedves asszonynak ismerte meg. A szolgáló azt mondta, hogy kint találja meg a várfal mentén szokott ilyenkor sétálni. Előtte gyorsan átvetette a piszkos utazóruháját. Bordópiros ing és mellény, rajta a fehér köpeny egy aranysassal, nyakában fehér prém, kard az oldalán. Igazán tekintélyt parancsoló a megjelenése, nemhiába volt a legutóbbi torna győztese a herceg udvarában. Elindult hát kifelé az udvaron keresztül a várfal felé. Útközben a csupasz kertek és udvarok tucatjai mellett haladt el. Az egyik lugas mentén felpillantva a növény ágain egy fehér hollót pillantott meg. Egészen elbűvölőnek tartotta akkor. Valamennyire értelmes volt a tekintete, egészen közel engedte magához. Mintha tudta volna a madár, hogy nem akarja bántani, csupán gyönyörködni benne. Ekkor elgondolkozott, hogy milyen tökéletes a természet. Mindennek megvan a rendje, oka. Mint ahogyan ezek a rügyek is erőt gyűjtöttek a tél alatt és tavasszal újra lombba borulnak, hogy nyáron virágozhassanak. Már egészen elveszett a gondolatai közben, mikor a madár távozása feleszméltette. Végül is arra jutott, hogy szép madár a holló, a fehér az még szebb, de azért nem aranysas. Tovább sétált a ködös kis utcán egy hosszú sövény mentén. Innen már látta a falat. Megerőltette a szemét, hogy hátha látja a hölgyet valamerre. Nem látott senkit. Azt sem vette észre, hogy őt is figyeli valaki, vagy inkább valami. Még ha a sűrű köd nem lett volna, akkor sem lett volna esélye kiszúrni.
Egy kertel odább a bokor mellől valami figyelte. Nagyokat szippantott orrával a levegőbe. Ismeretlen szagokat érzékelt, Nem ez kell neki. Felmérte a fehér köpenyes ember útvonalát és elkerülte azt. Tovább indult. A köd takarásában osont, a kis kerítéseket sok helyen könnyedén átugrotta. Nem látott sok embert. Állandóan szaglászott és hegyezte a fülét. A falhoz érvén kopogó cipőhangokat hallott. A szél pont rossz irányból fújt a szagot nem igazán érezte. Beugrott egy rekettyés mögé ahonnan jól lát, és onnan figyelt.
Eközben a lovag odaért a falhoz. Felsétált a 3,5 méteres falra. Elindult rajta a hosszabbik irányba. Innen a köd ellenére is egészen jól, majd a kikötőig ellátott. Pár perc múlva találkozott két őrrel. Az egyik éppen egy butykost dugott el a mellényébe. Látszott raja, hogy kicsit ittas lehetett. Megszólította az urat:

- Üdvözlöm Uram, nézze itt már olyan sűrű a köd, mint a tej!

A másik őr megtaszítja kicsit és fegyelmezőn rászól:

- Viselkedj már te lökött! Legalább mikor az Úr megtisztel minket a jelenlétével. Meg amúgy is azt üzenték a többiek, hogy most legyünk sokkal éberebbek! Te meg nem tudod lerakni az italt!

Claryus erre csak elmosolyodik, előveszi a saját butykosát és kortyol belőle, majd továbbsétál.
Nem messze tőle a várfalon sétál Eryn asszony, bár még nem látja. Minden nap rendre végig szokott sétálni a várfalon és a kertek között. Szereti a falról nézni a messzi üres szántókat tele varjakkal, még ha most nem is lát belőle sokat. Szereti a friss levegőt, a tengeri szellőt ahogy a haját meglebbenti. Egyszerűen szeret sétálgatni itt. Cipője sarka hangosan kopog, ahogy a fal tetején sétál. Elhalad egy őr mellett, s közben a nemrég szedett hóvirágot igazítja a hajába. Közeledett egy rekettyés felé. Nem gondolta, hogy bármi is történni fog. Tévedett. Ahogy elhaladt, a kerítés fala mögül egy izzó szempár figyelte. Innen már szagot is érzett a lény. A szag ismerős volt, s szinte rögtön be is azonosította, tegnap látta már. Gondolta, hogy az emberi természetet ismervén, szinte tökéletes célpont. Megvárta míg elmegy majd felosont a lépcsőn a falra. Egészen mögé került. Észrevétlenül is mögé mehetett volna, de látni akarta szemből is ahogy arcára fagy a rémület. Mikor már egészen közel volt egy halk morgással jelezte. Eryn ijedten hátrafordult, majd szóhoz sem jutott. Nem tudta mi történik és miért, de azt érezte, hogy meg fog halni...

Claryus már középtájt haladt, mikor egy elfojtott női sikolyra figyelt fel. Sejtette, hogy a falról vagy a fal közeléből jön előtte valahonnan. Elkezdett futni, amilyen gyorsan csak tudott. Nem látott semmit még a ködtől. Egyszer csak egy ember alakra figyelt fel előtte. Egy őr volt kivont karddal. Arcán félelem látszódott és döbbenet. Nem kérdett semmit, mert látott még maga előtt valamit. Közelebb ment, és felismerte a vértócsába fekvő nőt. Gyorsan körülnézett de nem talált semmit, csupán egy lábnyomot a falon lévő egyik mohacsomón. Nem egy erdőjáró, de sok ilyen nyomot látott már az erdőkben, de ez sokkal nagyobb volt. Sajnálkozva, odafordult a szétmarcangolt test fölé. Nem tudta elképzelni, hogy miért történt ez a kedves asszonnyal, hiszen ő a légynek sem ártott! Vallásos ember lévén térdre rogyott és pár szót mondott érte.

-  Krad uram hallgass meg, egy emberi lélek visszatért hozzád, kérlek fogadd őt be!

Eközben már sok katona gyűlt össze a helyszínen a közelből. Egy ifjú nemesféle is ott volt, látszott rajta, hogy nem tudja, hogy mit kezdjen a helyzettel. Elkezdte kérdezgetni Claryust döbbenten.

-  Mit látott, mi történt?

-  Nem tudom, nem láttam. -Mondta sóhajtozva.

Közben a háttérből az egyik katona megszólal:

- Ő látott valamit!

Az egyik katonára mutatott, aki még mindig nem tudott beszélni a sokktól. Utasította a többieket, hogy vigyék el, majd kikérdezik. Az ifjú pedig folytatta hebegve a kérdezgetést.

- Na de-de hát mégiscsak maga volt itt, mit gondol?

- Azt, hogy a ma esti ünnepség el fog maradni!

Fittyet sem vetve az ifjúra sietve elindult egyenesen Madiriushoz...

by: Chio














Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése