 |
| (Megérkezett a XVI. KALANDOZÓK NAPJA második hangulatkeltő novellája.) |
🔊 Ajánlott soundtrack az olvasáshoz 🎧
Ahogy a törvény szól
Soha nem éreztem még ilyen émelyítőnek a hajnal vérszín árnyalatát. Ahogyan a bíbor fény elöntötte az ébredező város utcáit, szinte megéreztem a számban az oly ismerős telt, sós ízt. Kevesebb fantáziával bírók talán csupán a tengeri levegőnek tulajdonították volna mindezt; én, Cyat Arremis azonban mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottam az ómeneknek. Vért éreztem; és jelen helyzetemet figyelembe véve, csupán apró részletkérdésnek éreztem, hogy kiét.
Lehetett a halotté, akinek a kaján pillantását meg most is magamon éreztem. Mintha tudta volna, hogy én fogok rátalálni, és már a halála előtt felkészült a fogadásomra.
Lehetett a sajátom, amelyet még azelőtt kiontott az átkozott, hogy ő maga a poklokra szállt volna. Mintha csak tudta volna azt, hogy ez lesz a vége. Valószínűleg tudta is: előre eltervezte. Persze nem egyedül ő; mindehhez egymaga szánalmasan kevés lett volna. A tény, hogy Madliel Nelossel nagymester udvarába furakodhatott annak ellenére, hogy valójában képzett gyilkos volt, arra utalt, hogy egy szövetség, talán egy egész szervezet áll emögött.
Talán azok, akik Thasbew, a korábbi nagymester mögött is álltak. Thasbew mögött, aki több, mint tíz évig bitorolta Nelossel posztját, miután a Kohóban diadalmaskodott felette. Igen, bitorolta. Én így mondom, mert önnön erejéből ez nem sikerülhetett volna neki. Nem volt meg benne a kurázsi hozzá. Egy szánalmas báb volt, nem több. Hiába borzolta fel azonban még a látványa is a szőrt a tarkómon, a törvény az törvény. Több alkalommal álltam ki a viadal végeredménye ellen Narnorall nagymester színe előtt. Meghallgatott, de szavai a Nagymesterek Könyvébe rótt törvények mellett álltak. Minden körülmények között tartanunk kell magunkat hozzájuk, különben darabokra hull mindaz, amiért eddig küzdöttünk. Az első törvény: csak a legrátermettebbek képviselhetik a Hat Kard Szövetségét.
Én magam azt az alattomos játékot - küzdelemnek aligha nevezném - melyet Thasbew játszott a Kohóban tizenkét esztendőnek előtte, még álomporral teli aggyal sem nevezném a rátermettség bizonyítékának. Kard és bárd a kézbe; izom az izommal, acél az acéllal mérkőzzön. Ez a görény módjára osonás, ez az intrikus csűrcsavarás csupán paródiája a küzdelemnek. A törvény azonban szavaim fölött áll; és ez talán így is van rendjén.
Elfogadtam hát Narnorall érveit, de örömünnepet ültem, mikor az idei viadalon Nelossel visszaszerezte jogos posztját.
Gondolhattam volna, hogy azok, akik Thasbew győzelmét támogatták, nem hagyják ennyiben a dolgot. A tű, amely a beavatási ceremónián eltalálta Nelosselt, a saját udvartartásának valamelyik tagjától jött. A tűt az a medál fogta fel, melyet tizenkét esztendő után, csupán néhány perccel a merénylet előtt öltött fel az újdonsült nagymester.
A törvények, melyek szerint a Kohó is működött, ebben is egyértelműen fogalmaznak. Egy padron vagy padris elleni bűntettet csakis egy másik nagymester vizsgálhat. Ez egyszerű és logikus. Az áldozat - ha a bűntettet túl is éli - a törvény szerint érzelmileg befolyásolt állapotba kerül. Idegen kéz kell, hogy rendet tegyen a háza táján. Az eset kivizsgálására így egy másik nagymestert bízott meg Narnorall: engem.
A bűnöst hamar kézrekerítettük. Mintha ő maga is akarta volna, hogy fényt derítsünk a kilétére. Utólag visszagondolva rá, talán valóban így lehetett. A tűt, mely Nelossel medáljába fúródott, a tárgyértő kezébe adtam. A varázstudót kifejezetten arra képezték ki, hogy különféle dolgok szimpatikus viszonyát felfejtse, és azonosítsa. Bűverővel módosított teste egy porszemnyi verítéket, tűhegynyi nyálmaradékot, ujjhegyről származó zsírt is képes észrevenni és lenyomozni. Minden, ami kellett ahhoz, hogy a tettest megleljem, az egy tárgyértő, a tű és az udvartartás tagjai által külön-külön megfogott, apró lenfonatok tucatjai voltak csupán.
A tárgyértő igen hamar végzett a munkával; ám így is elkéstünk. A bűnös pohárnok vagy magával végzett, vagy kivégezték, mielőtt érte mentünk volna. Mi már csak a gúnyos tekintetű hullájára törhettük rá az ajtót.
A kapitány, aki mellettem állt, mikor beléptem a dzsad szőnyegekkel telezsúfolt szobába, váltig állította, hogy semmi különöset nem látott a halotton. Ragaszkodott hozzá, hogy a hullák nem tudnak kajánul nézni, és végképp nem méricskélni a belépőket. Én azonban láttam, amit láttam. A később történtek pedig az én megérzéseimet igazolták.
Ha tudom, mi lesz a vége, talán máshogyan cselekszem. Talán megkísért a gondolat, hogy ne szabadítsam rá a tárgyértőt a szobára, és ne engedjem neki, hogy körbeszimatolja a dzsad szőnyegeket, amelyek mint egy befelé növő bunda, úgy borították be azt az átkozott szobát. Talán megkísért a gondolat, hogy magam tiporjam sárba a becsületemet, mielőtt mások teszik meg ezt helyettem.
Ám nem vagyok jövőlátó; nem tudhattam, mi fog történni... hogy az a szukafattya tárgyértő mit fog lelni a szőnyegbundában.
A szobát mintha gondosan kitakarították volna, mielőtt a pohárnok a halálát lelte ott. A szőnyegek szálain azonban a tárgyértő - tüzetes vizsgálat után - mégis talált jó néhány zsír- és verítékfoltot. Akár önmaga vette be a mérget, mely végzett vele, akár lenyelették vele, azt már tudtuk, hogy halála előtt vagy után, rajta kívül valaki tartózkodott még a szobában.
A tárgyértőnek nehéz dolga volt. Mivel a maradványok bárkitől származhattak a városban, bűvereje segítségével kellett visszafejtenie a maradványok, és a forrásukként szolgáló test között még mindig fennálló szimpatikus viszonyt. Még mindig előttem lebeg a kép: a varázstudó kitágult orrlyukainak látványa, ahogyan a szőnyegről vett mintát tartalmazó lenfonat fölé hajol.
- A veríték és a gazdatest közötti szimpatikus kapcsolat még erős, vibráló - jegyezte meg - nemrégen kerülhetett a szőnyegre; közvetlenül azelőtt vagy azután, hogy a pohárnok meghalt. Minden más nyomot eltakarított az illető, de nem végzett teljes munkát. Akárki is, bizonyosan köze van a pohárnok halálához. Mint mondtam, a kapcsolat még erős ; követni tudom, ha kapok egy napi zavartalan nyugalmat.
Adtam neki, és türelmetlenül vártam a végeredményt. Mikor másnap beléptem a tárgyértő pincéjébe, máskor pergamensárga arca falfehér volt.
Hűségbélyeg kötötte hozzám; talán csak ezért nem szaladt azonnal egy másik nagymesterhez a hírrel. Talán egyszerűen túlzottan tartott tőlem. Arra sem volt bátorsága, hogy kimondja, mire jutott. Kérdésemre az asztalán heverő papírosra mutatott, amelyen egy élethű, kézzel rajzolt portré díszelgett.
A világ démoni táncba fordult körülöttem, mikor a saját arcképemet pillantottam meg a papíroson.
Most sem tudom felfogni, nem tudom megérteni. Hogyan tették ezt? Soha nem jártam abban a szőnyegekkel borított szobában. Soha életemben nem találkoztam annakelőtte a pohárnokkal.
Otromba csapda, csak ezt tudom elképzelni. Csapdába csaltak, és életemben először, csikorgó fogakkal kell tudomásul vennem, hogy legyőztek.
Legyőztek!
Nem karddal, bárddal, lándzsával. Nem erővel és izommal. Csalárdsággal és alattomos csapdával, akárcsak tizenkét esztendeje Thasbew pribékjei Madliel Nelossel nagymestert. Becstelenül.
Ezzel pedig odalett a magam becsülete.
Eljött az idő, hogy végleg sárba tiporjam maradék becsületem. Ma nyílt tárgyaláson kell, hogy számot adjak a vizsgálat eredményéről. Előre készültem erre a napra. A tárgyértőt rács mögé dugtam; nem tehettem mást. Láttam a szemében a félelmet, amely nem csak felém irányult. Rettegett a gondolattól, hogy rám kell mutatnia a Tanács előtt, de megtette volna. Meg kellett benne akadályoznom; ha megteszi, örökre ledönti mindazt, amit eddig felépítettem. Ha gyanúba kever, akkor engem, egész udvartartásomat, hűséges embereimet, üzleteimet... Sőt, az egész Szövetséget abban a formában, melyben jelenleg létezik, lerombolja. Ezt nem engedhettem. Örökre kegyvesztett páriává tett volna, becstelen, utolsó ronggyá, utca söpredékévé.
Ezért nem jött álom a szememre; ezért róttam az utcákat már hajnalok hajnalán.
Megállok egy pillanatra egy mohos móló végében, a hátam mögött a kikötői reggel álmos forgalmával. Hallgatom a hullámok loccsanását, a sirályok rikoltását, és a pillantásom az oldalamon függő bárdra esik. A becsületem utolsó szikrája benne lakozik.
Megkísért a gondolat, hogy marokra kapjam, és kiloccsantsam vele valaki koponyáját. Egy harcosét, egy igazi ellenfélét. Hogy vérét ontsam úgy, ahogyan azokét kellett volna, akik idáig juttattak. Hogy visszanyerjem vele a becsületemet.
Mégsem tehettem. Értelmetlen lett volna. Az ösztöneim vért kívántak, de egy értelmetlen halállal nem válnék ismét harcossá.
Létezett ideje az acélnak, a csatában szerzett becsületnek. A bárd, amely most övemre akasztva emlékeztet a régi időkre, most pihen. Pihen ugyanúgy, mint azelőtt, hogy először a kezembe vettem volna.
Bár orkok kovácsolták, hamar méltóbb gazdára lelt. Jahhr Twill on Cyat falán függött éveken át. Nap mint nap, ahogyan elhaladtam előtte, minduntalan hallottam a dobszót, a pengéjét kovácsoló ősök hívó szavát.
A Fejvevő, a legendák fegyvere.
Lehunyom a szemem, és mélyen beszippantom a sós, vérszagú levegőt. Ujjaim a bárd markolatát simogatják. Ismét hallani akarom a dobszót, a hívó lüktetést.
- Segíts nekem - súgom halkan a fegyvernek - segíts helyesen döntenem. Segíts határoznom, hogyan veszítsem el a becsületem.
Fülelek... próbálok rátalálni a hangra, amelyet sok-sok éve hallottam először. Csak Jahhr Twill on Cyat hangját hallom, de olyan tisztán, mintha most is itt állna előttem.
A becsületem első nagy próbája előtte zajlott. A döntés próbája volt, akárcsak a mai nap; a választás ideje a hűség és a barátság között. Hűségem fegyvertársamhoz és uramhoz, Jahhr Twill on Cyathoz kötött, a barátságé a gianagi Ummarhoz; a kovácsok vezetőjéhez, a legjobb harcoshoz, akivel valaha is dolgom volt.
Ummar soha nem tűrte az alávetettséget. Fogcsikorgatva küzdött ellene azóta, hogy Jahhr Twill kiemelte őt az aréna homokjáról. Soha nem gondolta volna, hogy Ummar ezért nem hálát, hanem neheztelést érez. Hogy számára az aréna a becsület otthona volt; a hely, ahol teljesnek érezhette magát. A gladiátorok életét nem szolgaságnak tartotta, hanem küzdelemnek a szabadságért, az irányításért a saját élete felett. Kiemelni őt az arénából csak azért, hogy továbbra is alávetettként tengesse az életét, megfosztva a szabadságért folytatott küzdelem lehetőségétől... Ez számára a legszörnyűbb bűnnek számított.
Sokszor néztünk együtt a pohár fenekére, és mindannyiszor erről panaszkodott. Nem értettem vele egyet, de éreztem a fájdalmát, a tehetetlenségét. Figyeltem, hogyan gyülemlik fel benne a düh és a szabadság iránti vágy táplálta, robbanásra kész erő.
Igyekeztem csitítani. Jómagam nem értettem lázadozását, hiszen életem talán legboldogabb időszakát éltem akkor. Én persze harcoltam Jahhr Twill oldalán; vállt állnak vetve, az acél és vér táncát járva. Fegyvertársak voltunk, nem úr és alattvalója. Számomra ez nem szolgaság volt, hanem a harcostárs iránti hűség köteléke.
- Talán ha te is fegyvert fognál - mondtam egyszer Ummarnak - ha a fegyvertársául fogadna...
Ő azonban csak rázta busa fejét.
- Nem a küzdelem számít. A magam ura akarok lenni. Nem akarok lenni sem szolga, sem alattvaló, de még hűséges sem. Csak magamnak akarok élni, a magam útját járni, egyedül, a saját lábamon.
Talán, ha időben értesítem erről Jahhr Twillt... Ha szólok neki. Talán akkor, bár a barátságát elveszítem, de segíthettem volna Ummaron. Talán talalhattunk volna más megoldást.
Én azonban nem tudtam dönteni. Nem árulhattam el a barátomat, de fegyvertársamat sem. Rájuk hagytam hát, döntsenek az istenek közöttük. Fiatal voltam és tapasztalatlan; hagytam, hogy az érzelmeim döntésképtelenné tegyenek. Egyszer történt meg csupán ez, és soha többé.
Akkor azonban nem cselekedtem. Hogy rosszul döntöttem, arra akkor jöttem rá, mikor egy nap Ummar félrevont engem, és sosem látott komolysággal a szemembe nézett.
- Ma este megszököm - suttogta - és szeretném, ha velem tartanál. Négy kar többet ér, mint kettő. Együtt szökünk, és utána ki-ki járja a maga útját.
Nem értettem, miért kockáztatná a bőrét és a jómódot, amelyben élt. Dolga mindenkinek van az ég alatt, és nem számít, hogy kinek a kedvéért tesszük azt. A fontos, hogy kedvünket leljük benne.
- Válassz más hivatást, ha nem akarsz kovácsként élni - válaszoltam - Foglalkozz azzal, amit szeretsz. Jahhr Twill hozzájárulna.
- Hát nem érted? Éppen ez az - sziszegte - hogy az ő hozzájárulásáért nem könyörgöm. Én nem tudok így élni tovább. Mennem kell.
- Ő váltott ki az arénából! Nem teheted ezt vele!
Ez volt az utolsó érvem, de ő csak megvonta a vállát.
- Régen leróttam már neki a tartozásomat ezért, sőt, még többet is. Ha megkérdez akkor, mikor elhurcolt az arénából, közölhettem volna, hogy mindketten jobban járnánk, ha ott hagy engem.
Erre nem tudtam mit mondani. Csak álltam és néztem, ahogyan a vállamra helyezi a kezét.
- Már előkészítettem két hátaslovat. Hajnalban kivezetem őket a falon kívülre, és az utamra indulok. Az éjszakai őrség nem fog megállítani; a tengeri kapu őre éppen a belső udvart fogja figyelni, amikor én a kerengőn át kivezetem a hátast a szirt felé vezető útra. Megkapta érte a jussát, nem fog az utunkba állni.
Ekkor a másik keze is megragadta a vállamat, és erősen megszorította.
- Nézd, ha maradsz, akkor gyanúba keveredhetsz, mint a legjobb barátom. Mindenki tudja, hogy mennyit sustorogtunk egymás között az utóbbi időben. Ne hagyd, hogy a becsületedbe gázoljanak. Előzd meg, gyere velem és légy a magad ura végre!
Jó ideig nem tudtam szólni. Csak fújtattam és néztem őt, ahogyan a válaszomat várta. A tekintete az enyémet fürkészte; ahogy belepillantottam, éreztem, hogy nem tűr ellentmondást. Régen túljutott már a józan érveken; a célja elérése érdekében bármire képes volt.
- Kérlek - tette még hozzá, mikor hosszú percekig szótlanul álltam.
Hűség és barátság. Melyik fontosabb? Melyik sérülhet jobban, ha döntök?
Van-e értelme egyáltalán dönteni?
- Rendben - bólintottam végül - Veled tartok.
Láttam a megkönnyebbülést a tekintetében, a mosolyt a szája sarkában. Leeresztette a kezeit, és megragadta az alkaromat.
- Holnap hajnalban légy a déli kerengőn. A hátasok a falon túl várnak majd.
Bólintottam, majd sarkon fordultam. Sok dolgom volt még estig.
Ugyanolyan sós ízű, vérszagú hajnal köszöntött ránk, mint a mai napon. Még a sirályok hangja is ugyanolyan volt: éles, fület hasogató rikoltások ütemes sora, a szabadságra vágyó lelkek kétségbeesett dala.
Szabadság. Ugyan, ki lehet szabad teljes mértékben, a szó legteljesebb értelmében? Ha minden béklyót le is törsz, a saját léted börtönéből nem szabadulsz. Mindig korlátozni fog valami, vagy valaki. Nem kerülheted el, mert e világban élsz.
Ummar már a tengeri kapu túlfelén várt engem, kantárszáron tartva a két prüszkölő csődört. Elegedetten mosolygott, mikor megjelentem a kapu nyitott szárnyai között. Ugyanaz a mosoly ült az arcán, ahogyan a boltíves kőkerethez léptem, és amilyen vadul csak tudtam, megkongattam a vészharangot.
Az őrség pillanatok alatt a falaknál termett. A lefizetett őr semmit nem tehetett; tucatnyi társa jelent meg a mellvédeken, a veszély forrását lesve. Veszélyt persze nem találtak; csupán Ummart, ahogyan, miután felfogta, mi történt, káromkodva a csődörök egyikére pattant, és lélekszakadva a szirtek felé vágtatott.
Nem jutott sokáig; a nyilak sokkal gyorsabbak voltak nála.
Jahhr Twill on Cyat másnap hívatott magához. A főteremben ült, a háta mögött, a falon a Fejvevő függött. A bárd fejének tükörsima vágóélén bíborszínben játszott a kandalló fénye.
- A barátod volt - jelentette ki. Nem kérdésnek szánta.
Bólintottam. Éreztem, hogy az állkapcsom megfeszül.
- És mégis úgy döntöttél, hogy az irántam érzett hűséget választod.
- Nem volt választásom.
Tisztán emlékszem a szavaimra. Ma is pontosan fel tudom őket idézni.
- A barátságom akkor, mikor döntés elé állított, véget ért. Mikor kényszerhelyzet elé állított, többé nem nevezhettem barátomnak. Csak a hűségem maradt, és én ehhez tartottam magam.
Jahhr Twill on Cyat mosolygott. Mosolya egyszerre volt hideg, elégedetten számító, és baráti. Csak ő volt képes így mosolyogni, senki más.
- Elméd éles, és minden helyzetet tisztán látsz. A becsületed a tiszta, józan logika folyománya, nem sározza be indulat és érzelem. Különleges vagy, és ezért jutalmat érdemelsz.
Ekkorra már a kezében tartotta a bárdot, és felém nyújtotta.
- A hűséged így törhetetlen. Ezelőtt is már számtalan alkalommal bizonyítottad e hűséget a házam és személyem iránt. Hálám és barátságom jeleként, fogadd el e derék fegyvert! Több, mint negyedszázadnyi tétlenség után szeretném, hogy méltó kezekbe kerüljön.
Lehetett a halotté, akinek a kaján pillantását meg most is magamon éreztem. Mintha tudta volna, hogy én fogok rátalálni, és már a halála előtt felkészült a fogadásomra.
Lehetett a sajátom, amelyet még azelőtt kiontott az átkozott, hogy ő maga a poklokra szállt volna. Mintha csak tudta volna azt, hogy ez lesz a vége. Valószínűleg tudta is: előre eltervezte. Persze nem egyedül ő; mindehhez egymaga szánalmasan kevés lett volna. A tény, hogy Madliel Nelossel nagymester udvarába furakodhatott annak ellenére, hogy valójában képzett gyilkos volt, arra utalt, hogy egy szövetség, talán egy egész szervezet áll emögött.
Talán azok, akik Thasbew, a korábbi nagymester mögött is álltak. Thasbew mögött, aki több, mint tíz évig bitorolta Nelossel posztját, miután a Kohóban diadalmaskodott felette. Igen, bitorolta. Én így mondom, mert önnön erejéből ez nem sikerülhetett volna neki. Nem volt meg benne a kurázsi hozzá. Egy szánalmas báb volt, nem több. Hiába borzolta fel azonban még a látványa is a szőrt a tarkómon, a törvény az törvény. Több alkalommal álltam ki a viadal végeredménye ellen Narnorall nagymester színe előtt. Meghallgatott, de szavai a Nagymesterek Könyvébe rótt törvények mellett álltak. Minden körülmények között tartanunk kell magunkat hozzájuk, különben darabokra hull mindaz, amiért eddig küzdöttünk. Az első törvény: csak a legrátermettebbek képviselhetik a Hat Kard Szövetségét.
Én magam azt az alattomos játékot - küzdelemnek aligha nevezném - melyet Thasbew játszott a Kohóban tizenkét esztendőnek előtte, még álomporral teli aggyal sem nevezném a rátermettség bizonyítékának. Kard és bárd a kézbe; izom az izommal, acél az acéllal mérkőzzön. Ez a görény módjára osonás, ez az intrikus csűrcsavarás csupán paródiája a küzdelemnek. A törvény azonban szavaim fölött áll; és ez talán így is van rendjén.
Elfogadtam hát Narnorall érveit, de örömünnepet ültem, mikor az idei viadalon Nelossel visszaszerezte jogos posztját.
Gondolhattam volna, hogy azok, akik Thasbew győzelmét támogatták, nem hagyják ennyiben a dolgot. A tű, amely a beavatási ceremónián eltalálta Nelosselt, a saját udvartartásának valamelyik tagjától jött. A tűt az a medál fogta fel, melyet tizenkét esztendő után, csupán néhány perccel a merénylet előtt öltött fel az újdonsült nagymester.
A törvények, melyek szerint a Kohó is működött, ebben is egyértelműen fogalmaznak. Egy padron vagy padris elleni bűntettet csakis egy másik nagymester vizsgálhat. Ez egyszerű és logikus. Az áldozat - ha a bűntettet túl is éli - a törvény szerint érzelmileg befolyásolt állapotba kerül. Idegen kéz kell, hogy rendet tegyen a háza táján. Az eset kivizsgálására így egy másik nagymestert bízott meg Narnorall: engem.
A bűnöst hamar kézrekerítettük. Mintha ő maga is akarta volna, hogy fényt derítsünk a kilétére. Utólag visszagondolva rá, talán valóban így lehetett. A tűt, mely Nelossel medáljába fúródott, a tárgyértő kezébe adtam. A varázstudót kifejezetten arra képezték ki, hogy különféle dolgok szimpatikus viszonyát felfejtse, és azonosítsa. Bűverővel módosított teste egy porszemnyi verítéket, tűhegynyi nyálmaradékot, ujjhegyről származó zsírt is képes észrevenni és lenyomozni. Minden, ami kellett ahhoz, hogy a tettest megleljem, az egy tárgyértő, a tű és az udvartartás tagjai által külön-külön megfogott, apró lenfonatok tucatjai voltak csupán.
A tárgyértő igen hamar végzett a munkával; ám így is elkéstünk. A bűnös pohárnok vagy magával végzett, vagy kivégezték, mielőtt érte mentünk volna. Mi már csak a gúnyos tekintetű hullájára törhettük rá az ajtót.
A kapitány, aki mellettem állt, mikor beléptem a dzsad szőnyegekkel telezsúfolt szobába, váltig állította, hogy semmi különöset nem látott a halotton. Ragaszkodott hozzá, hogy a hullák nem tudnak kajánul nézni, és végképp nem méricskélni a belépőket. Én azonban láttam, amit láttam. A később történtek pedig az én megérzéseimet igazolták.
Ha tudom, mi lesz a vége, talán máshogyan cselekszem. Talán megkísért a gondolat, hogy ne szabadítsam rá a tárgyértőt a szobára, és ne engedjem neki, hogy körbeszimatolja a dzsad szőnyegeket, amelyek mint egy befelé növő bunda, úgy borították be azt az átkozott szobát. Talán megkísért a gondolat, hogy magam tiporjam sárba a becsületemet, mielőtt mások teszik meg ezt helyettem.
Ám nem vagyok jövőlátó; nem tudhattam, mi fog történni... hogy az a szukafattya tárgyértő mit fog lelni a szőnyegbundában.
A szobát mintha gondosan kitakarították volna, mielőtt a pohárnok a halálát lelte ott. A szőnyegek szálain azonban a tárgyértő - tüzetes vizsgálat után - mégis talált jó néhány zsír- és verítékfoltot. Akár önmaga vette be a mérget, mely végzett vele, akár lenyelették vele, azt már tudtuk, hogy halála előtt vagy után, rajta kívül valaki tartózkodott még a szobában.
A tárgyértőnek nehéz dolga volt. Mivel a maradványok bárkitől származhattak a városban, bűvereje segítségével kellett visszafejtenie a maradványok, és a forrásukként szolgáló test között még mindig fennálló szimpatikus viszonyt. Még mindig előttem lebeg a kép: a varázstudó kitágult orrlyukainak látványa, ahogyan a szőnyegről vett mintát tartalmazó lenfonat fölé hajol.
- A veríték és a gazdatest közötti szimpatikus kapcsolat még erős, vibráló - jegyezte meg - nemrégen kerülhetett a szőnyegre; közvetlenül azelőtt vagy azután, hogy a pohárnok meghalt. Minden más nyomot eltakarított az illető, de nem végzett teljes munkát. Akárki is, bizonyosan köze van a pohárnok halálához. Mint mondtam, a kapcsolat még erős ; követni tudom, ha kapok egy napi zavartalan nyugalmat.
Adtam neki, és türelmetlenül vártam a végeredményt. Mikor másnap beléptem a tárgyértő pincéjébe, máskor pergamensárga arca falfehér volt.
Hűségbélyeg kötötte hozzám; talán csak ezért nem szaladt azonnal egy másik nagymesterhez a hírrel. Talán egyszerűen túlzottan tartott tőlem. Arra sem volt bátorsága, hogy kimondja, mire jutott. Kérdésemre az asztalán heverő papírosra mutatott, amelyen egy élethű, kézzel rajzolt portré díszelgett.
A világ démoni táncba fordult körülöttem, mikor a saját arcképemet pillantottam meg a papíroson.
Most sem tudom felfogni, nem tudom megérteni. Hogyan tették ezt? Soha nem jártam abban a szőnyegekkel borított szobában. Soha életemben nem találkoztam annakelőtte a pohárnokkal.
Otromba csapda, csak ezt tudom elképzelni. Csapdába csaltak, és életemben először, csikorgó fogakkal kell tudomásul vennem, hogy legyőztek.
Legyőztek!
Nem karddal, bárddal, lándzsával. Nem erővel és izommal. Csalárdsággal és alattomos csapdával, akárcsak tizenkét esztendeje Thasbew pribékjei Madliel Nelossel nagymestert. Becstelenül.
Ezzel pedig odalett a magam becsülete.
Eljött az idő, hogy végleg sárba tiporjam maradék becsületem. Ma nyílt tárgyaláson kell, hogy számot adjak a vizsgálat eredményéről. Előre készültem erre a napra. A tárgyértőt rács mögé dugtam; nem tehettem mást. Láttam a szemében a félelmet, amely nem csak felém irányult. Rettegett a gondolattól, hogy rám kell mutatnia a Tanács előtt, de megtette volna. Meg kellett benne akadályoznom; ha megteszi, örökre ledönti mindazt, amit eddig felépítettem. Ha gyanúba kever, akkor engem, egész udvartartásomat, hűséges embereimet, üzleteimet... Sőt, az egész Szövetséget abban a formában, melyben jelenleg létezik, lerombolja. Ezt nem engedhettem. Örökre kegyvesztett páriává tett volna, becstelen, utolsó ronggyá, utca söpredékévé.
Ezért nem jött álom a szememre; ezért róttam az utcákat már hajnalok hajnalán.
Megállok egy pillanatra egy mohos móló végében, a hátam mögött a kikötői reggel álmos forgalmával. Hallgatom a hullámok loccsanását, a sirályok rikoltását, és a pillantásom az oldalamon függő bárdra esik. A becsületem utolsó szikrája benne lakozik.
Megkísért a gondolat, hogy marokra kapjam, és kiloccsantsam vele valaki koponyáját. Egy harcosét, egy igazi ellenfélét. Hogy vérét ontsam úgy, ahogyan azokét kellett volna, akik idáig juttattak. Hogy visszanyerjem vele a becsületemet.
Mégsem tehettem. Értelmetlen lett volna. Az ösztöneim vért kívántak, de egy értelmetlen halállal nem válnék ismét harcossá.
Létezett ideje az acélnak, a csatában szerzett becsületnek. A bárd, amely most övemre akasztva emlékeztet a régi időkre, most pihen. Pihen ugyanúgy, mint azelőtt, hogy először a kezembe vettem volna.
Bár orkok kovácsolták, hamar méltóbb gazdára lelt. Jahhr Twill on Cyat falán függött éveken át. Nap mint nap, ahogyan elhaladtam előtte, minduntalan hallottam a dobszót, a pengéjét kovácsoló ősök hívó szavát.
A Fejvevő, a legendák fegyvere.
Lehunyom a szemem, és mélyen beszippantom a sós, vérszagú levegőt. Ujjaim a bárd markolatát simogatják. Ismét hallani akarom a dobszót, a hívó lüktetést.
- Segíts nekem - súgom halkan a fegyvernek - segíts helyesen döntenem. Segíts határoznom, hogyan veszítsem el a becsületem.
Fülelek... próbálok rátalálni a hangra, amelyet sok-sok éve hallottam először. Csak Jahhr Twill on Cyat hangját hallom, de olyan tisztán, mintha most is itt állna előttem.
A becsületem első nagy próbája előtte zajlott. A döntés próbája volt, akárcsak a mai nap; a választás ideje a hűség és a barátság között. Hűségem fegyvertársamhoz és uramhoz, Jahhr Twill on Cyathoz kötött, a barátságé a gianagi Ummarhoz; a kovácsok vezetőjéhez, a legjobb harcoshoz, akivel valaha is dolgom volt.
Ummar soha nem tűrte az alávetettséget. Fogcsikorgatva küzdött ellene azóta, hogy Jahhr Twill kiemelte őt az aréna homokjáról. Soha nem gondolta volna, hogy Ummar ezért nem hálát, hanem neheztelést érez. Hogy számára az aréna a becsület otthona volt; a hely, ahol teljesnek érezhette magát. A gladiátorok életét nem szolgaságnak tartotta, hanem küzdelemnek a szabadságért, az irányításért a saját élete felett. Kiemelni őt az arénából csak azért, hogy továbbra is alávetettként tengesse az életét, megfosztva a szabadságért folytatott küzdelem lehetőségétől... Ez számára a legszörnyűbb bűnnek számított.
Sokszor néztünk együtt a pohár fenekére, és mindannyiszor erről panaszkodott. Nem értettem vele egyet, de éreztem a fájdalmát, a tehetetlenségét. Figyeltem, hogyan gyülemlik fel benne a düh és a szabadság iránti vágy táplálta, robbanásra kész erő.
Igyekeztem csitítani. Jómagam nem értettem lázadozását, hiszen életem talán legboldogabb időszakát éltem akkor. Én persze harcoltam Jahhr Twill oldalán; vállt állnak vetve, az acél és vér táncát járva. Fegyvertársak voltunk, nem úr és alattvalója. Számomra ez nem szolgaság volt, hanem a harcostárs iránti hűség köteléke.
- Talán ha te is fegyvert fognál - mondtam egyszer Ummarnak - ha a fegyvertársául fogadna...
Ő azonban csak rázta busa fejét.
- Nem a küzdelem számít. A magam ura akarok lenni. Nem akarok lenni sem szolga, sem alattvaló, de még hűséges sem. Csak magamnak akarok élni, a magam útját járni, egyedül, a saját lábamon.
Talán, ha időben értesítem erről Jahhr Twillt... Ha szólok neki. Talán akkor, bár a barátságát elveszítem, de segíthettem volna Ummaron. Talán talalhattunk volna más megoldást.
Én azonban nem tudtam dönteni. Nem árulhattam el a barátomat, de fegyvertársamat sem. Rájuk hagytam hát, döntsenek az istenek közöttük. Fiatal voltam és tapasztalatlan; hagytam, hogy az érzelmeim döntésképtelenné tegyenek. Egyszer történt meg csupán ez, és soha többé.
Akkor azonban nem cselekedtem. Hogy rosszul döntöttem, arra akkor jöttem rá, mikor egy nap Ummar félrevont engem, és sosem látott komolysággal a szemembe nézett.
- Ma este megszököm - suttogta - és szeretném, ha velem tartanál. Négy kar többet ér, mint kettő. Együtt szökünk, és utána ki-ki járja a maga útját.
Nem értettem, miért kockáztatná a bőrét és a jómódot, amelyben élt. Dolga mindenkinek van az ég alatt, és nem számít, hogy kinek a kedvéért tesszük azt. A fontos, hogy kedvünket leljük benne.
- Válassz más hivatást, ha nem akarsz kovácsként élni - válaszoltam - Foglalkozz azzal, amit szeretsz. Jahhr Twill hozzájárulna.
- Hát nem érted? Éppen ez az - sziszegte - hogy az ő hozzájárulásáért nem könyörgöm. Én nem tudok így élni tovább. Mennem kell.
- Ő váltott ki az arénából! Nem teheted ezt vele!
Ez volt az utolsó érvem, de ő csak megvonta a vállát.
- Régen leróttam már neki a tartozásomat ezért, sőt, még többet is. Ha megkérdez akkor, mikor elhurcolt az arénából, közölhettem volna, hogy mindketten jobban járnánk, ha ott hagy engem.
Erre nem tudtam mit mondani. Csak álltam és néztem, ahogyan a vállamra helyezi a kezét.
- Már előkészítettem két hátaslovat. Hajnalban kivezetem őket a falon kívülre, és az utamra indulok. Az éjszakai őrség nem fog megállítani; a tengeri kapu őre éppen a belső udvart fogja figyelni, amikor én a kerengőn át kivezetem a hátast a szirt felé vezető útra. Megkapta érte a jussát, nem fog az utunkba állni.
Ekkor a másik keze is megragadta a vállamat, és erősen megszorította.
- Nézd, ha maradsz, akkor gyanúba keveredhetsz, mint a legjobb barátom. Mindenki tudja, hogy mennyit sustorogtunk egymás között az utóbbi időben. Ne hagyd, hogy a becsületedbe gázoljanak. Előzd meg, gyere velem és légy a magad ura végre!
Jó ideig nem tudtam szólni. Csak fújtattam és néztem őt, ahogyan a válaszomat várta. A tekintete az enyémet fürkészte; ahogy belepillantottam, éreztem, hogy nem tűr ellentmondást. Régen túljutott már a józan érveken; a célja elérése érdekében bármire képes volt.
- Kérlek - tette még hozzá, mikor hosszú percekig szótlanul álltam.
Hűség és barátság. Melyik fontosabb? Melyik sérülhet jobban, ha döntök?
Van-e értelme egyáltalán dönteni?
- Rendben - bólintottam végül - Veled tartok.
Láttam a megkönnyebbülést a tekintetében, a mosolyt a szája sarkában. Leeresztette a kezeit, és megragadta az alkaromat.
- Holnap hajnalban légy a déli kerengőn. A hátasok a falon túl várnak majd.
Bólintottam, majd sarkon fordultam. Sok dolgom volt még estig.
Ugyanolyan sós ízű, vérszagú hajnal köszöntött ránk, mint a mai napon. Még a sirályok hangja is ugyanolyan volt: éles, fület hasogató rikoltások ütemes sora, a szabadságra vágyó lelkek kétségbeesett dala.
Szabadság. Ugyan, ki lehet szabad teljes mértékben, a szó legteljesebb értelmében? Ha minden béklyót le is törsz, a saját léted börtönéből nem szabadulsz. Mindig korlátozni fog valami, vagy valaki. Nem kerülheted el, mert e világban élsz.
Ummar már a tengeri kapu túlfelén várt engem, kantárszáron tartva a két prüszkölő csődört. Elegedetten mosolygott, mikor megjelentem a kapu nyitott szárnyai között. Ugyanaz a mosoly ült az arcán, ahogyan a boltíves kőkerethez léptem, és amilyen vadul csak tudtam, megkongattam a vészharangot.
Az őrség pillanatok alatt a falaknál termett. A lefizetett őr semmit nem tehetett; tucatnyi társa jelent meg a mellvédeken, a veszély forrását lesve. Veszélyt persze nem találtak; csupán Ummart, ahogyan, miután felfogta, mi történt, káromkodva a csődörök egyikére pattant, és lélekszakadva a szirtek felé vágtatott.
Nem jutott sokáig; a nyilak sokkal gyorsabbak voltak nála.
Jahhr Twill on Cyat másnap hívatott magához. A főteremben ült, a háta mögött, a falon a Fejvevő függött. A bárd fejének tükörsima vágóélén bíborszínben játszott a kandalló fénye.
- A barátod volt - jelentette ki. Nem kérdésnek szánta.
Bólintottam. Éreztem, hogy az állkapcsom megfeszül.
- És mégis úgy döntöttél, hogy az irántam érzett hűséget választod.
- Nem volt választásom.
Tisztán emlékszem a szavaimra. Ma is pontosan fel tudom őket idézni.
- A barátságom akkor, mikor döntés elé állított, véget ért. Mikor kényszerhelyzet elé állított, többé nem nevezhettem barátomnak. Csak a hűségem maradt, és én ehhez tartottam magam.
Jahhr Twill on Cyat mosolygott. Mosolya egyszerre volt hideg, elégedetten számító, és baráti. Csak ő volt képes így mosolyogni, senki más.
- Elméd éles, és minden helyzetet tisztán látsz. A becsületed a tiszta, józan logika folyománya, nem sározza be indulat és érzelem. Különleges vagy, és ezért jutalmat érdemelsz.
Ekkorra már a kezében tartotta a bárdot, és felém nyújtotta.
- A hűséged így törhetetlen. Ezelőtt is már számtalan alkalommal bizonyítottad e hűséget a házam és személyem iránt. Hálám és barátságom jeleként, fogadd el e derék fegyvert! Több, mint negyedszázadnyi tétlenség után szeretném, hogy méltó kezekbe kerüljön.
A sirályok dala magamhoz térít merengésemből. A nap egyre fentebb kúszik a kék égbolton, immár narancs színben tündököl.
Egykoron könnyű dolgom volt; a döntéshelyzet, amelybe kerültem, önmaga adta a megoldást. Igazából nem is kellett döntenem. Amiben reménykedtem, valóra vált. A történteket előre elrendelték az istenek.
Szeretném ismét a kegyükre bízni magamat. Fáradtan elengedni a sorsom fonalát, amelyet évtizedek óta görcsösen szorongatok, és végre egyszerű úton haladni. Ráfeküdni a lábam alatt csapkodó hullámokra, és vitetni magam velük, bármerre visznek is. Azonban félő, hogy így nem sokáig jutnék; a hullámok nyomban a móló cölöpjeihez csapnának.
Ez az én terhem. Egy nagymester terhe, egy egész Limistar terhe.
Bah... Azt végleg nem hagyom, hogy a mai nap önsajnáló korccsá züllesszen. A becsületem talán oda, de a tartásom még megmaradt.
Megragadom a Fejvevő markolatát.
- Segíts - suttogom neki halkan - Adj erőt utamon, vezess a mai napon!
Nem érkezik válasz, de a hűs acél bátorítóan a combomhoz simul.
Tovább kell mennem, a tárgyalás hamarosan kezdődik. Nem késhetek; a Nagymestereken kívül a Limistarok összes főmestere, mestere és kismestere, valamint az ő tanácsadóik is jelen lesznek. Egy századnyi tanácsnok előtt kell számot adnom a vizsgálat eredményéről. Egy századnyi tanú előtt kell hazudnom, ha kell.
Egyesek azt mondják, ez a könnyebbik út. Én egyáltalán nem tartom annak.
Mintha töviseken lépkednék, ahogyan sarkon fordulok, és elindulok a Törvényház felé. Az utcákon már javában hömpölyög a délelőtti forgalom, mindenki sietve igyekszik a dolgára. A járókelők, mikor megpillantanak, félreállnak az útból, és főhajtással üdvözölnek.
A Törvényház a város túlfelén áll. Utam során egyenesen keresztülvágok a zöldségpiacon a kofák standjai között, majd a halpiac hínárszagú bódéi következnek. Ahogyan végigsétálok a pikkelyszagú sikátorokon, a szemem előtt lassan felmagaslik utam következő állomása.
Acél csengését, lobogók csattogását sodorja a szél a fehérhasú felhők alatt, mögötte tompa kiáltások visszhangja száll. Ahogy meghallom, a szívem hevesebben vér. A tekintetem az aréna toronymagas falára esik. Az oromzat fölé feszített ponyvák széldagasztotta vitorlákként puffadoznak.
A hangok alapján a gladiátorok gyakorlatoznak éppen a ponyvák árnyékában. Fegyvereik csengő dallamot játszanak, mely messzire repíti a gondolataimat.
Oly szívesen csatlakoznék most hozzájuk. Fegyver a kézbe, s a Fejvevő ismét halálos táncra kelne. Ismét érezném a vérem dörömbölését a fülemben, ahogyan elnyomja a közönség moraját; a vérszagú homok melegét a talpam alatt, a nap perzselő sugarait, harci festéssel ékített arcomon.
Észre sem veszem, hogy ismét a Fejvevő markolatát szorítom. Jó lenne ismét a fejem fölé emelni, és a diadal üvöltését hallatni; érezni, ahogyan a hangom megfagyaztja a vért az ellenfél ereiben.
Ismét megállok, csupán egy pillanatra. Szinte érzem a vér szagát a levegőben; a sós ízt az agyaraimon. Bárcsak e helyzetet is megoldhatnám így: fegyverrel a kézben, forrongó vérrel, feszülő izommal, csengő céllal csakúgy, mint egykoron. A becsületem második próbáján.
A fegyver próbája volt, a kihívások és harcok idején. Az acél idején.
Akkor még nem vett körül a politika nyúlós masszája; még nem ragadtam bele ebbe az édes, de ragadós csapdába. Csak a fegyver számított és a kar, amely forgatja.
A csatát ma is megénekelik a bárdok, szerte Északon. Egyszer magam is hallottam egy ilyen éneket, és bár tetszett a történet, nem rémlik a félszáz harcos, amelynek életét kioltottam azon a napon.
Négyen voltak, de szó mi szó, egyenként kitettek egy tucatnyi másikat. Törzsük legkiválóbb harcosai, az acél fiai. Sosem állhattam a fajtám vad egyedeit; a régi ősök emlékét azonban tisztelem. Az eszmét hirdetik, amely az erő tiszteletét, a vér becsületét tanítja. Ez tiszteletre méltó.
Ennek a négynek azonban nem sok köze volt az eszmékhez vagy az ősök emlékéhez. Hírnevet és hatalmat akartak, s mindezt azon fegyveren keresztül, amelyet akkor már én magam viseltem évek óta. A Fejvevő úgy vonzotta őket, mint döglegyeket a holt hús. Vezetőjük, Vasmarkú Gragg egykoron a fegyvertársam volt. Ő mesélt nekem a bárd történetéről, mely századokra tekintett vissza. Tábortüzek mellett töltött estéken át regélte történeteit, és közben figyeltem, hogyan emészti fel a józan eszét a vágyakozás. Láttam rajta, ahogyan mindennél jobban áhítozik az őseinek fegyvere után, amelyet akkor én bitoroltam.
Végül párbajra hívott, de én nem vettem részt a dicsőségért folytatott játszmájában. Visszautasítottam, újra és újra. Ő pedig nem tágított; híveket gyűjtött maga köré és sámánja áldását kérte, aki kérésének eleget téve, a józanság utolsó szikráját is kimosta az elméjéből. Megszállottan követett, mint egy véreb a vad szagát, a nyomomban lihegett minden nap, minden órájában.
Egyetlen bárd sem énekelte meg még soha, mi vett rá arra, hogy végül szembeforduljak vele. Nem éneklik meg az undort és a megvetést, és főleg: nem éneklik meg az unalmat.
Untam a képét a rohadéknak. El akartam törölni a színem elől, lecsapni, mint egy szemtelen legyet, amely folyton az arcodba száll.
Ezért fogtam végül fegyvert, és ez vezetett életem egyik legemlékezetesebb csatájához.
A város nevét már nem tudom, de arra emlékszem, hogy egy temetődombon találtak rám, ősi, dohos kripták szomszédságában. Szó mi szó, ennél beszédesebb helyet nem találhattak volna a csatához, amelyet évtizedeken át megénekeltek, szerte a Quiron-melléken.
Gragg egy mohos szikla tetején állva sorolta el ősei nevét, és baltájával intett felém. Ekkorra már tudtam, hogy megtalál, és készültem a csatára. Elhatároztam, hogy a nyugalmamért, végre szembeszállok vele. A temetődombot én magam választottam: kevés szemtanút és lehetséges áldozatot jelentett. A földet áztató vér itt megszokott dolog; nem zavarunk meg vele senkit és semmit.
Az első összecsapásunk csaknem Gragg végzetévé vált. A Fejvevő első sújtásra kettétörte a vánnyadt baltáját, őt magát pedig a földre sújtotta. Ily dicstelen összecsapás után, egy pillanatra megtorpantam. Nem vitt rá a lélek, hogy védtelen ellenfél életét oltsam ki.
Ekkor rontott rám három társa. Első csapásaik nyomán én kerültem a földre, de az ösztöneim felülkerekedtek a kezdeti meglepetésen. Nem feltételeztem az ősei nevében párbajozó Graggról, hogy képes ilyen arcátlan csalással győzelemre törni.
Öt kar, négy penge, két küzdő fél; a temetődomb a csatazajtól csengett. A szívem oly erősen dübörgött a fülemben, a szemembe csorgó vér úgy megvakított, hogy nem hallottam, mikor vettek körül bennünket a helybéliek. Talán néhány temetői látogató pillantott meg bennünket, talán egy vallási menetbe botlottunk. Mire verítéktől szétcsípett szemmel felpillantottam Gragg egyik becstelen társának holttestéről, már több tucatnyian figyelték az összecsapást.
Bár támadóim egyike a földön maradt, három társa, élükön az ősök hősével, továbbra is támadott. Ma visszaemlékezve, már egyáltalán nem tudtlom felidézni mozdulatainkat. Az összhangjuk azonban belém vésődött; az acél és vér násztánca, amit a szüntelen mozgás és a dermedt halál jártak egymással. A föld megremegett a csapásaink alatt, a fém csattanásaitól még a fellegek is riadtan menekültek.
Nem tudom, meddig tartott a csata; számomra ugyanúgy tűnt éveknek, mint pillanatoknak. Két ellenfelem végül követte holt társát a túlvilágra, de az utolsó támadóm, a legveszettebb, nem adta fel.
Még ma is felrémlik a mozdulat, ahogyan Gragg egy villámpálcát ránt elő, amelyet a sámánjától szerezhetett, és felém int vele. A sistergő reccsenésre, a vakító villanásra is tisztán emlékszem, ahogyan arra is, hogy minden szál szőr felmered a testemen. Emlékszem a fájdalomra és arra, ahogyan az ujjaim megszorulnak a Fejvevő markolatán, miközben a nyakszirtjére sújtok vele. A fogaim koccanását ma is hallom, s tisztán érzem a sós ízt a számban, ahogyan az egyik szilánkokra robban.
Mindketten térdre zuhantunk; ő a csapásom, én a pálca mágiájának súlya alatt. Bár a szemem előtt összefolyt az ég és a föld, tudtam, hogy nem adhatom fel. Minden erőmet összeszedtem egy utolsó csapásra, amely bár csupán Gragg mellkasát súrolta, végleg a földre sújtotta.
Zihálva tápászkodtam fel, és hajoltam fölé. Ép szemével rám pillantott, agyarai között halkan, hörögve szűrte a levegőt.
- Hát... vége - szuszogta - Te vagy... méltó...
- Ja - nyögtem, és mielőtt még tovább dagályoskodott volna, lecsaptam a fejét.
Fejcsóválva hátat fordítok az arénának. A múlt csak múlt, a dicsőség mindig a jelenben lakozik. A régi idők dicsősége csupán árnyék és álom.
Lassan felmagaslik előttem a Törvényház. Kimérten lépkedek, de így is hamar a fejem fölé tornyosul. A márványlépcsők katonás sorai egyenesen a kétszárnyú ajtóhoz vezetnek. Odabent, az előcsarnok közepén egy állványon, lángoló fahasábokkal teli kőtál áll. A terem két oldalán álló őrök folyamatosan újabb és újabb hasábokkal táplálják a tüzet, amely az igazság soha ki nem hunyó fényét jelképezik.
A tűzön túl, a következő teremben ott vár a teljes tanács, közöttük pedig Narnorall I'll Riell és a merénylet célpontja, Madliel Nelossel. Mindenki a bűnös kilétét, és a vérét óhajtja.
Megtorpanok egy pillanatra. Itt még visszafordulhatnék, hátat fordíthatnék a nevemet bemocskoló gyanú, vagy a hazugság szégyenének. Elkerülhetném az egészet, messze földeken új életet kezdhetnék.
Tettem azonban ilyet valaha is? Hátráltam meg bármikor, bármilyen veszedelem elől?
Soha. Még Narnorall kivont kardja elől sem.
Akkor találkoztam vele először, és máris tudtam, hogy veszélyt jelent mindenre, amit addig elértem: a hírnevemre, a vagyonomra, a terveimre. A róla szóló történetek persze elértek hozzám is; legendás alaknak számított. Mikor a ködfalka, és az őket láncon tartó crantai kristály utáni hajsza során keresztezték egymást az útjaink, már tudtam, hogy nem lebecsülendő ellenfél. Mégsem hátráltam meg, sőt, mikor végül összetalálkoztunk és a kristályt követelte rajtam, a Fejvevővel a kezemben válaszoltam neki.
Soha nem találkoztam nála jobb harcossal, sem okosabb ellenféllel. Pengéi cikázó fémhálót vontak köré, s oly fürgén és könnyedén mozgott, mint egy macska. Csapásai azonban tigriskarmokként hasítottak a húsba. A mozdulataiban évszázadok gyakorlata rejlett; egyetlen fölösleges moccanatot sem tett. Csakis akkor mozdult, mikor szükség volt rá, és úgy, ahogyan kellett.
Mintha egy megelevenedett démonnal küzdöttem volna... mégis helytálltam. Tudtam, hogy ha veszítek, mindent elvesz tőlem: az életemet, az üzleteimet, a becsületemet. Küzdöttem hát addig, míg rá nem ébredt, hogy nem fogom feladni; míg egyezséget nem ajánlott. Így lett az ellenfélből szövetséges, a veszedelemből pedig barátság.
Ezt a barátságot készülök most, így vagy úgy, de elárulni.
Nem hátrálok meg. Lesz ami lesz, az utolsó vércseppig őrzöm a becsületem maradványait. A kötelességem az előttem feltáruló terembe, és az ott összegyűltek elé szólít.
A strázsák tisztelegnek és kitárják előttem a kaput. A fülemet megüti a már várakozó tanács moraja, az orromat facsarja ez összezsúfolódott emberek szaga.
A terem, a benne összegyűltek számához képest, nem túl tágas. Boltíves mennyezete azonban magasan a fejünk felett hajol önmagába. A rá festett, kéklő tengert és rajta ringó hajókat ábrázoló freskókat láncon függő kandeláberek borítják fényárba. A kikötőre emlékeztet; a sirályok dalára, az arénára... Az életemre.
Mikor belépek, a morajt néma csönd szorítja el. Minden tekintet rám szegeződik, de én nem őket nézem. Az oldalamra pillantok, a Fejvevő fényes markolatára, a penge élére, amelyben a saját tekintetem tükröződik vissza.
Már a pillantásokat sem érzem magamon; csak azt az egyet, amely a keskeny élszalagról pillant vissza rám. Várakozik türelmesen, mindentudón, mintha súgni akarna valamit. Mintha végig tudta volna a megoldást.
Hirtelen belém csap a felismerés, és már tudom, mit kell tennem. Mintegy bátorítást keresve, megszorítom a bőrszíjba tekert markolatot, majd mély levegőt veszek. A tekintetem Narnorallt keresi, és mikor megtalálom, egyenesen a szemébe nézek. Amint a Fejvevő markolata a tenyerembe simul, minden kétségem, minden félelmem elillan.
Egyetlen mozdulattal leakasztom a bárdot az övemről, és a magasba emelem.
Készen állok.
- Mi késztethette erre?
Narnorall I'll Riel az erkély kőkorlátjára támaszkodott, tekintetét a tenger alkonyi fényben fürdő, padlizsánszín habjaira vetve. Élvezte, ahogyan a sós levegő puha selyemkézként simogatja az arcát. A női hangra kissé megbillentette a fejét, de nem fordult meg.
- Okos férfi és gyűlöli a fajtáját, de a vérében rejlő habitust mégsem vetheti le. Egyszerűen ezt találta a leglogikusabb megoldásnak.
Madliel Nelossel párja mögé lépett, és átpillantott a válla felett. Tekintete Narnorallét követte.
- Ezzel azonban egyáltalán nem tűnt logikusnak. Lunatikusnak annál inkább.
Az elf megrázta a fejét.
- A becsületét védte, és más megoldást nem látott.
- Nem talált különb megoldást annál, mint hogy csupasz fegyverrel odarontson hozzád és követelje, hogy csapd le vele a fejét? A Tanács azt hitte, megőrült, mikor a bárddal a feje fölött megindult. Az ég szerelmére, az őrök csaknem teletűzdelték nyilakkal!
- Tudta ő azt, hogy a döbbenet megbénítja majd őket. Mondom: okos férfi.
Nelossel nagymester kétkedve szisszent fel, majd hátat fordított az erkélynek. A lakosztály közepén álló asztalhoz lépdelt, körmeivel végigkocogtatta a keményre pácolt falapot, és a rajta álló kőtálból kiemelt egy fürt szőlőt. Élvezettel forgatta az érett gyümölcsöt, majd lecsippentett egy bordó, duzzadt szemet és élvezettel az ajkai közé vette.
- A becsülete forgott kockán - folytatta Narnorall - És így bizonyíthatta a hűségét. A kezembe helyezte az életét.
- Elegendő lett volna, ha egyszerűen elmondja, mit derített ki - Madliel élvezettel csettintett a nyelvével, és újabb szőlőszemet csippentett az ujjai közé - Hiszen téged úgysem lephetett volna meg. Amit ő kiderített, már régen tudtad.
Narnorall szintén hátat fordított az erkélyen túl morajló tengernek. Felhajtotta köntösének ujjait, majd a fal mellett álló polchoz lépett, és leemelt róla egy aranyozott gerincű kötetet. Elgondolkodva forgatta a megsárgult lapokat, mintha azt jelezné, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. Végül azonban, hosszú hallgatás után becsapta a könyvet.
- Természetes, hogy magam vizsgálódom egy olyan ügyben, amelyben az életed volt a tét. Ő is feltételezhetett volna rólam annyit, hogy nem fogadok el kétségek nélkül egy olyan bizonyítékot, amely egy Padron ellen szól.
- Túl fontos volt számára a posztja.
Narnorall megrázta a fejét.
- A becsülete volt fontos számára. Ismerem őt régóta; és bár semmi szükség nem volt erre a hadonászásra a bárddal, teljesen megértem az indokát.
- Ha annyira ismered, akkor miért kellett ez a színjáték? Miért uszítólottad olyan bizonyítékra, amelyet te magad már régen megszereztél?
- Mert mindig minden változik, Madliel. Ezt ha valaki hát te nagyon jól tudod. A legékesebb bizonyság, amely Arremis bűnössége vagy ártatlansága ellen szól, az a vizsgálat során folytatott viselkedése, és a tettei, amelyeket véghez visz... És persze a vallomás, amelyet végül a Tanács színe előtt tesz. Azzal, hogy nyíltan elém tárta a saját személye ellen szóló, persze nyilvánvalóan hamis bizonyítékot, újfent biztosított a hűségéről. Ez ennyire egyszerű. Ő persze jócskán túl is teljesítette az elvárásaimat, de ezzel a végeredmény ugyanaz.
- Honnan tudtad, hogy nem fog összeroppanni a teher alatt, amelyet rá róttál?
A nagymester vállat vont.
- Nem tudtam. Egyszerűen nem roppanhat össze, ennyi az egész. A mi fajtánk nem csak a Kohóban kell, hogy megmérettessen. Számunkra minden nap, minden óra, minden perc újabb megmérettetés. Ezért nehéz a mi feladatunk, és ezért szükséges, hogy a legálllhatatosabbak nyerjék el e posztot.
Madliel Nelossel letörölte ajkáról a szőlő bíborvörös levét, és megnyalta ujjait. Az ajkán halvány mosoly bujkált.
- Kemény törvény, amelyet lefektettél, kedvesem. Nem tudom, hány nő, hány férfi felelhet meg neki sokáig. Még magamban sem bízhatok meg e tekintetben, teljes mértékben. Lásd, mi történt tizenkét esztendeje.
Narnorall az asztalra dobta a kötetet. Odalépett kedveséhez, egy mozdulattal a karjai közé kapta őt, és belenevetett a tekintetébe.
- Éppen ez a lényege. Semmi sem biztos ezen a világon.
- És a merénylők? A gorviki banda, akire gyanakszol?
- Nem hiszem, hogy a közeljövőben újabb lépést tennének - gondolkodott el a Hat Kard Szövetségének nagymestere - de nem adják fel, ebben biztos vagyok.
- És akkor...?
Narnorall egy pillanatra elkomorult.
- Akkor újra kezdjük, és kiállunk velük ismét... Vagy elbukunk. Ez az, ahogyan a világ is mindig is működött, és ahogyan működni fog még sokáig... és ahogyan - mind emiatt - a törvény is szól.
Eric Van Dien /Szabó Péter/
2024.04.21.
Becsületes nevem Szabó Péter, 44 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Jelenleg Újszászon élek feleségemmel és két egyre nagyobb gyermekemmel, valamint rendőrnyomozóként dolgozom Jászberényben. Tizenéves korom óta foglalkoztat az írás, első novellámat anno Domini 2000-ben adták ki A Vér Városa c. antológiában. Az íráson kívül szenvedélyem a keleti kultúra és misztikum, évtizedeket töltöttem harcművészetek gyakorlásával is. Jelenleg Eric van Dien művésznév alatt alkotok, az elmúlt bő két évtizedben három, a M.A.G.U.S. világán játszódó regényem és több kisebb novellám jelent meg nyomtatásban.
