ERIC VAN DIEN - OTTHONRA LELSZ

ERIC VAN DIEN - OTTHONRA LELSZ
(A XV. KALANDOZÓK NAPJA második hangulatkeltő novellája.)

Ajánlott soundtrack az olvasáshoz

Jem-irre városa Ynev ékköve, drága barátom. Áldhatod a szerencsédet, hogy ide vetett a sors. Tudom, tudom... Most, ahogy itt ülsz velem szemben, és kétkedőn rázod a fejed, teljes mértékben egyet tudok érteni veled. Még csak most érkeztél; orrodat éppen hogy csak megcsapta a kikötő halszagú füstje. Elsőre fura, tudom, sőt visszataszító is lehet egyeseknek; de hidd el, barátom, ha eltöltesz itt néhány hónapot, ezt a szagot többre fogod értékelni, mint a legdrágább ambróziát.

Ez az otthon szaga, amirre. A helyé, amely befogad; amely nem nézi, hogy mennyi a pénzed, hogy mennyire vagy szép vagy akár jóságos. Még a kerek világ legvisszataszítóbb teremtményének, még a legocsmányabb gazembernek is szüksége van egy meleget adó tűzhelyre, egy puha takaróra, és egy szerető kebelre. Itt mindent megtalálsz, amirre. Nem kell tovább keresned, nem kell tovább rónod az utakat, és koptatnod a lábad.

Persze mindennek ára van, az otthonnak miért ne lenne? Már tipegő koromban megtanultam, hogy ingyen almának szürke a húsa.

Ah, szívd be ezt az illatot amirre! Szívd be a pörkölt burgonya, a kandalló előtt kiloccsantott lőre és a fröccsenő vér szagát! Szívd be az élet és halál esszenciáját! Lásd, hogyan csorog végig az asztallapon a lemenő nap kémények fölött átszűrődő, rubinvörös fénye, nézd, hogyan csillan meg a kiloccsantott bor tócsáján. A vérre emlékeztet, a barátok és ellenségek vérére, amelyet akószámra szívott be az aréna meleg, süppedő homokja. Az otthon színei, az otthon illata.

Ezen a helyen újjászületsz. Világra jössz, élsz és meghalsz a vörös tetők alatt, a meleg homokba markolva. Áh! Hát kell ennél több egy magunkfajtának?

Talán túl cifra szavakkal illetem e helyet, de bocsásd meg nekem. Tudod, szívem legmélyén költő volnék. Amikor megláttam a tenger sós tükrét, és a körötte éhes utcagyerekekként kuporgó házakat, rímek tolultak az ajkaimra. Ó, nem akarlak untani rímfaragványaimmal, igazán. Később, ha mégis  akarod, elszavalom a kedvenc soraimat. A szavak azonban mézborral jobban csúsznak, hát kérjünk még egy kört!

Nem mindig e falak között éltem az életem. Ha láttad volna a helyet, ahol a gyermekkoromat töltöttem, azt hinnéd, hazug gazember vagyok. Selymek, bársony, napfényes paloták... Igen, főúri vér csörgedezik az ereimben. Mi...? Nem hiszel nekem? Hiszen... Áh, mindegy is. Mit számít mindez? Már Jem-irre az otthonom.

Szóval, nem untatlak a részletekkel; látom, nem igazán érdekel a gyermekkorom. Felnőttem, jöttek a jó borok, a rossz nők és a még rosszabb bódító szerek. A kisebb csetepaték illetlen helyeken. Nem akarnék álságos módon szerénykedni, ezért elmondhatom, hogy párbajban nem sokan kerekedhettek fölém. Erre a bizonyíték én magam vagyok. Itt ülnék-e most veled szemben, ha csak egyszer is megremeg  a kezem?

Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy végül útilaput kössenek a talpamra. Bah! Ugyan mit számíthatott apámnak az a pár halott? Gondolod, az ő kezén nem szárad mások vére? Mégis, többet ért neki a névtelen senkik élete, mint a saját fiának sorsa. A saját fiáé! Rossz hírnév, mindig csak ezt hajtogatta. Szégyen, meg gyalázat. Az nem gyalázatos tett, hogy földönfutóvá tette a saját fiát?

Mégis, nem bánkódom miatta. Ha ismerted volna apámat, azt a mocsok, érzéketlen rohadékot, talán te sem sajnálnál érte.

Egy szó, mint száz, ide keveredtem. A kardot jól forgatom, a nyelvemet is jól felvágták, de el kell ismernem, hogy nem fogadtak olyan barátsággal, mint azt ifjonti fővel elképzeltem. A sirályokkal pettyezett ég alatt húzódó szűk, sötét sikátorok olyanok, mint a mohó, éjfekete torkok: elnyelik azt, aki botor módon túl közel merészkedik a szájukhoz. Márpedig, amirre, ha valamire is jutni akarsz e helyen, be kell lépned rajtuk. Az üzletek és piacos kofák, szabászatok, kovácsműhelyek és az illatozó pékségek álfalai mögött ott állnak a klánok. Ők pedig, hidd el, komoly árat szabnak azért, hogy megvethesd itt a lábad.

Persze ezt akkor még nem tudtam én magam sem, így nem mondhatni, hogy érkezésemmel nagy sikert arattam volna. Piciny hangya voltam egy óriási bolyban, és senkit nem foglalkoztatott, hogy honnan érkeztem. Lehettem volna akár maga Mogorva Chei is; hitelt így sem kaphattam sehol, a pénzem pedig, amit az útilapu mellé kaptam, gyorsan elfogyott. Se pénz, se barát... Így indult az új életem.

Lépnem kellett hát, pénzt szerezni. Az egész testemet nem szándékoztam áruba bocsátani – bár lett volna rá vevő, hidd el nekem – de a fegyverforgató karomat szívesen bérbe adtam. Elszegődtem egy befolyásos halkufárhoz. A nevét nem is említem, nem fogod megtalálni sehol. Kétség sem fér hozzá, hogy nem csupán halakkal kereskedett. Azokba a csomagokba, amelyeket néhanapján láttam, nem sok hal fért volna, egyéb tiltott és kevésbé tiltott szerek közül azonban annál több. Ismerős számodra a Gyöngyhalak neve? Nem? Akkor nem szólok többet erről, amirre. Vannak dolgok, amelyeket magadnak kell felfedezned. Akkoriban magam sem kíváncsiskodtam, de nem is nagyon volt rá lehetőségem. A kereskedőt a megbízható, veterán testőrök védték, én csak a kifutófiú voltam, az ifjú nemzedék éjszakai kísérője és ha kellett, a gyakorlóbábujuk, no meg a fogdmegjük.

Ismét jöttek hát a már ismerős a csetepaték, a párbajok az arany gyűrűs, bársonyba öltözött gazdag ifjak nevében, és mondhatni egész jól elboldogultam. A karom fürge volt, a kardom még inkább. Kevés cimborám – akiket főként az italmérőkből ismertem - egyszerűen csak „Egycsapás” néven ismertek. Nem hagytam soha több lehetőséget az ellenfeleimnek. Egyetlen csapás – ha azzal nem oltották ki az életem, akkor veszítettek. Egy ellenfél vagy több, első vérig, vagy akár halálig tartó küzdelem, nekem nem számított. A végeredmény a fontos. A győzelem az élet, a vereség halál. Nem kétséges, hogy egyetlen vesztes párbaj, egyetlen vert csata is az életembe került volna. Ha nem ellenfelem kardja végez velem, akkor a megbízóm haragja. Nem ismerték annyira a nevemet, hogy biztonságban érezhessem magam. Ez az otthon törvénye, amirre: ha élni akarsz, ne hibázz.

Na, erre az örök bölcsességre inni kell!

Ismét megérkeztem hát a kemény italok és a lágy asszonyok világába, és már kezdtem volna magam otthon érezni, amikor ismét fordult a kocka, és befolyásos megbízóm kiesett a hatalom - és egyben a bizalom - köréből. Ezért nem találod meg a nevét sehol: kitörölték a város történelméből, mintha sosem létezett volna. Ha a bizalmasául fogad, már én magam is alulról szagolnám az ibolyát. Mivel azonban még nem nyertem bebocsátást a kufárom belső köreibe, nem jelentettem veszélyt a riválisaira sem. Persze nem hagytak csak úgy futni, ennél több hasznot akartak húzni belőlem.

Pillanatok alatt az arénában kötöttem ki; ennyire elegendő volt a kevés hírnév, amit összekapartam. Na, ott aztán nem volt fenékig tejfel az élet, amirre! Kemény gyakorlás, még keményebb priccsek, ostor és bűz. Nem az én kifinomult orromnak teremtették ezeket, de nem volt választásom. Vagy győzöl, vagy meghalsz.

Küzdöttem hát újra és újra, és diadalt arattam.

Igyunk a győzelemre, amirre! Igyunk a napsütötte homokra, a tömeg zsivajára, a kiontott vér és csengő fém illatára! Micsoda költemények születnek ott, micsoda táncot lejtünk rá az élet és halál között egyensúlyozva! Igyunk az éljenzésre, a homokba hajított üdvözlő selymekre, az arénamester hangjára, amely diadalittasan kiáltja a nevet, a győztes nevét! Óh, mennyiszer hallottam az enyémet szállni a sós szélben, hányszor zúdult fel a közönség az utolsó csapásom láttán! Fröccsenő vér, éljenző tömeg, és ismét bor, nők, lakomák!

Bizony, amirre. Végre elértem, amit akartam. Nem úgy, ahogyan azt előre elterveztem, no de melyikünk sorsa alakul betűre úgy, ahogyan azt megálmodja? Végül is megismerték a nevemet. Vörös festékkel írták fel az aréna falára, bálokon suttogták rúzzsal festett ajkak és lakomákon harsogták üdvözlésre emelt kelyhekkel.

Kezdetben csak a vacsorákra és bálokra nyertem bebocsátást. Az egyik ilyen alkalommal ismertem meg Nessimét. Ó, a bájos, szépséges Nessime! Ajkai, akár az illatos méz, mosolya a mennyország ígérete, bőre, akár az alabástrom. Mennyi éjszakát töltöttünk együtt, a csillagok alatt, egymásba feledkezve...! Ez az otthon, amirre, a szerelem és egy nő szerető öle!

Neki köszönhettem, hogy visszanyertem szinte a teljes szabadságomat. Közbenjárhatott az érdekemben; öltöztetője volt ugyanis egy befolyásos klánfőnök lányának. Hogy melyiknek? Ugyan, nem mindegy az neked? A név hatalom, amirre, és a hatalomért meg kell dolgozni.

A fő, hogy immár szabadon járhattam az utcákon, élvezve a hírnév gyönyörét.

Hova indulnál? Ugyan, bárki is vár terád, türelemmel lehet még egy kicsit. Ezt a kupát már ki kell üríteni, nem veszhet kárba e zamatos ital! A történetem sem ért még véget. Untatlak talán? Kortyolj párat, élvezd az életet, feledkezz meg a rohanásról!

Szóval, a hírnév rám talált, de ezzel együtt valami más is. Minél magasabbra jutsz, amirre, annál többeket utasítasz magad alá, és annál többen törnek felfelé. Mint a zajos tenger, amely a hínárfoltos mólókat ostromolja odakint... és ahogyan a tenger, ők sem pihennek. Hullám hullám után, csapás csapás után. Soha nem gondoltam volna, hogy a hírnév ennyi fáradságot szül. Nincs pihenés, nincs nyugodt álom. Szüntelen, véget nem érő készültség, az ugrásra kész tigris rezzenéstelen feszültsége. Ha lehunyod a szemed, a torkod metszik, ha elheversz a fűben, rád taposnak. Háromszor ittam mérget, és kétszer szúrtak meg hátulról az utcán. Szakadatlan ostrom ez, bizony, és nem remélheted, hogy valaha is abbamarad. Ha kiteszem a lábam, mindig tartok magamnál egy fiolányi ellenmérget.

Az aréna azonban a biztonság kicsiny burka maradt számomra. Ott tudtam, kikkel állok szemben, és tudtam, hogy kitől mire számítsak. Az arénában találtam testvérekre is. Az egyikük volt Dorrek, a szilaj erigowi; talán hallottad már a nevét. Senki nem forgatta úgy a lándzsát, mint ő. Harram, az azúr tekintetű dzsad egyetlen szöges ostorral küzdött, de még hogy! A tömeg tombolt, amikor meglendítette. Talán nem mi voltunk a bajnokok bajnokai, de népszerűségünk töretlennek bizonyult. Ha színre léptünk, a nézők ujjongtak, a tapsvihar pedig messzire szállt, a kikötők vitorláin is túlra. Egy duhaj éjszakán vértestvériséget fogadtunk egymásnak, és onnantól többé egyikünk sem tágított a másik kettő mellől.

Végre otthon voltam, és családra is leltem.

Itt be is fejezhetném történetem, amirre. A finom óbor is elfogyott. Fáradtság? Ugyan, ugyan, mi az nekünk, hisz holnap is nap lesz! Ha húz is a fejed, ne add meg magad! Olyan ez, mint a párbaj: ha veszítesz, mindenről lemaradsz. Történetem pedig igen tanulságos; érdemes kivárnod a végét. Hasznodra lehet még, hidd el.

A három testvér, így neveztek bennünket. Összetartásunk legendákat szült, a hírnevünk töretlennek tűnt. Nessimével pedig sosem voltunk boldogabbak.

Azt mondják az élet tapasztalt – és valljuk be, kissé megkeseredett – mesterei, hogy amikor úgy érzed, minden tökéletes, akkor állj készen a pofonra. Ez a pedig pofon hirtelen ért, és váratlan irányból.

Nessime gyermeket várt.

Még most is elakad a szavam az emlékek hatására. Hogy is fogalmazzam meg... csalódott voltam. Nem, nem csalódott; tétova inkább. Nem tudtam, mihez kezdjek. Még most is magam előtt látom Nessimét, ahogyan a tekintete válaszra éhesen keresi az enyémet. Bevallom őszintén, nem mertem a szemébe nézni. Én, aki annyi csatát megvívtam, aki annyi, de annyi vért látott, ontott és veszített, egyszerűen pánikba estem. Mit tehettem volna? Megteremtettem az otthonom, megtaláltam a szeretteim. Nem éreztem szükségét annak, hogy ez megváltozzon. Nessime mégis mindent fenekestül fel akart forgatni ezzel a hóborttal.

Gyermek? Bah! Honnan gondolta azt, hogy én pesztrálni óhajtok egy értetlen tökmagot? Vittem volna magammal az arénába? Fogtam volna a kezét ahelyett, hogy a hátamat védjem? Képtelenség!

Nessime azonban nem adta fel. Folyton a gyermekáldásról papolt, az apai kötelességekről, visszavonulásról. Azt is volt mersze megemlíteni, hogy majd ő eltartana engem. Engem! Mint egy magatehetetlen csecsemőt! Hát úgy festek én?!

Végül ott hagytam. Nem terveztem meg előre; az utolsó veszekedésünk során egyszerűen hátat fordítottam, és elsétáltam. Nem láttam többé. Dühös voltam rá, amiért feldúlta az életemet, amiért meg akart fosztani mindentől, amit eddig elértem. Óh! Ma sem tudok száraz torokkal, tiszta fővel gondolni rá. Igyunk hát!

Helyteleníted talán, amirre? Látom ám abból, ahogyan rám nézel. Hidd el, így volt helyes. Nem lennék jó apa, ahogyan nekem sem volt jó apám. Nem is igazán tudom, milyen az. Én a fegyverhez értek. A harchoz.

Mindez persze nem szegte kedvemet. Az aréna az én nyughelyem, a homok a puha párnám. Csakis ott érzem, hogy élek, ott vagyok önmagam, és ott is akarom a halálomat lelni, ha eljött az időm.

Mégis az arénában ért életem legnagyobb csalódása.

Honnan, ugyan honnan tudhattam volna, hogy mennyi veszélyt hordozott magában Nessime állapota? Nem beszélt nekem soha arról, hogy gyenge a szervezete a teherhez, amit ostobán felvállalt; hogy egy szülés akár az életébe is kerülhet. Szerencsétlen, ostoba teremtés! Hát okos dolog volt mindent eldobni csak azért, hogy a halál egy újabb arcába nézhessen?

Csak későn tudtam meg, hogy sem ő, sem a gyermek nem élte túl a szülést. Ugyanígy késve tudatosult bennem, hogy Dorrek kezdettől fogva szerette őt.

Nevezhetsz ügyefogyottnak vagy vaknak, amirre, de csak akkor tértem észhez, amikor ellenem fordult. Minderre az arénában került sor, és hidd el, nem a legjobb helyet választotta kicsinyes bosszújához. Kard a kardhoz, az férfi munka, de alattomban mérget csempészni a frissítőmbe küzdelem előtt...? Otromba gyávaság.

Meg kell azonban hagyni amirre, hogy a terve igen hatékonynak bizonyult. A frissítőmbe kevert holtfőfű akkor kezdett hatni, amikor a porondra léptem. A morajló tömeg egyetlen, zúgó masszává olvadt össze, a végtagjaimat mintha gyapottal tömték volna ki. Máig sem tudom felidézni, hogy mi történt akkor, ott a homokon. Emlékszem az acél csengésére, vadállatok morgására, a vér ízére a számban... majd arra, hogy az ágyamon fekszem, és a beleimet görcsbe rántja a holtfőfű utóhatása. A combomon nyomókötés lüktetett, az arcom pedig úgy be volt dagadva, mintha egy egész marhacsorda taposott volna végig rajta.

Három hétig nyomtam az ágyat, és mire már nem csak hálni járt belém a lélek, azon kaptam magam, hogy magamra maradtam. Két egykori testvérem ellenem fordult, és teljesen aláásta a hírnevemet. Ajzószerekről suttogtak a folyosókon, a bálokon és a lakomákon, a gyengülő karomról és férfierőmről, valamint arról, hogyan gyilkoltam meg egy leendő anyát a gyermekével együtt.

Aljas rágalmak! Aljas, alattomos, alamuszi kígyók! Azok döftek hátba, akiktől a legkevésbé vártam volna. És mindezt miért? Egy olyan eset miatt, amelyhez semmi közöm? Ugyan mivel okozhattam én Nessime és a csecsemő halálát? Mert nem álltam ott a halálos ágyuk mellett, és néztem végig az előre elrendeltetett véget? Mit, ugyan mit tehettem volna, amirre?

Nem... ez aljas, mocskos árulás! Dorrek mindig is féltékeny volt rám, hiszen miért döfött volna hátba ily haraggal? A véremre szomjazott, talán már azóta, hogy megismerte Nessimét az oldalamon. Ki tudja, mit tervezett, milyen ocsmány, alávaló tettet vitt volna véghez ellenem? Nessime halála azonban keresztülhúzta a számításait, és persze rajtam töltötte ki a dühét. Hogy Harramot hogyan állította maga mellé, azt nem tudom, de ha sikerült neki, akkor ő sem méltó arra sem, hogy szikrányi gondolatot pazaroljak rá.

A hírnév átka, amirre, a féltékenység gyümölcse. De megfizettek érte, mindketten. Meg ám! Halld a szavam, amirre, hallja meg mindenki e helyen, és jegyezze meg jól!

 

Mert forr a vér és vág a kés

Velőbe mar a méreg rajt’,

Nem véd tőle mágia, vért!

Ha Szívem hasad, hörgésbe fúl

A veszett szó, véres kacaj!

Hah! Igyunk az ostobákra,

kik vesztem kívánták bolondul!

Feledjük el holt nevüket,

Mi éljünk, míg őket moh lepi,

S emlékükre harang nem kondul!

Na, felvertelek szundikálásodból, amirre? Fejedbe szállt az ital? Ne félj, már nem tart soká. Ne törődj semmivel, itt biztonságban vagy. Említettem, itt otthonra leltél.

Ó, de hol is tartottam? A két árulónál, úgy hiszem.

Hűséges barát, sőt testvér voltam, ám ők ádáz ellenséggé tettek. Bár a magasabb körökben tönkretették a nevem, akadtak még barátaim és szövetségeseim. Említettem már a Gyöngyhalakat, a mérgek és afrodiziákumok mestereit.

Persze, persze, amirre, én a becsületes párharcban hiszek. Dorrek azonban mérget csepegtetett a becsület italába, hát elhatároztam, hogy kiitatom vele a kupát. Ezt csak nem lehet a szememre vetni, ugyebár?

Miután megszereztem a Gyöngyhalaktól, amit akartam, már csak néhány csengő érmét kellett eljuttatnom a kellő helyekre, és készen álltam. A két balga még talán örült is, hogy velem kerülnek szembe az arénában. Nem tudták a balgák, mi vár rájuk!

Tudod, amirre, ha megfelelő módon készítünk kivonatot a vészkóró gyökerének nedvéből, akkor egy igen különleges esszenciát nyerhetünk. Állatok vizébe keverve lassan hat; órákig is eltart, mire az első tünetek megjelennek. A méreg azonban megbúvik a szájüregükben, a fogak között, és ott marad a nyálukban. Ha ezen idő alatt megmarnak, amirre, a méreg a véredbe kerül, és ott aztán tombolni kezd. Néhány percen belül pokoli kínokat okoz, majd jön a fájdalom szülte, öngyilkos téboly.

A két bolond üvöltve vetette magát a harci kutyák agyarai elé! Hah! Igyunk a kínjaikra, sokszorosan kiérdemelték!

Ó, amirre, talán túl sokat beszéltem. Leragad a szemed, nemdebár? Semmi baj, semmi baj. Ne küzdj ellene. Ez az otthon ölelése, az álom puha melege. Élvezd, üdvözöld. Engedd.

Kiáltás? Nem, nem hallom. Talán csak az álmok hívogatnak. Ne törődj barátokkal, társakkal, ne törődj senkivel. Mindenkinek magának kell megvívnia a maga küzdelmét. A tiéd immár véget ért, amirre.

Beszéltem már a holtfőfűről, a vészkóróról, de még nem említettem a gyöngysót. Pedig ez a legfinomabb szer mind közül, igazi ínyencség. Nem, nem öl meg. Nem kívánom én a halálodat, sosem ártottál nekem.

Miért? Mert kedvellek téged, igazán. Jó cimbora vagy, hűséges hallgatóság. Mi együtt, új szövetségesekként, ismét dicsőséget arathatunk.  Hidd el, soha nem érhet ennél nagyobb kegy!

Talán még nem látod; igen, meglehet. Sebaj, majd később megérted. A bosszúm kissé nagy feltűnést keltett, és hát az aréna törvényei nem kezelik elnézően a szabályok áthágását. Néhány fogadásnak is keresztbe tettem, úgy vélem. Nincs más választásom, ki kell köszörülnöm a csorbát. Társakra van szükségem, neked pedig otthonra. Így mindketten jól járunk, nemdebár?

Csitt! Ne beszélj! Hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek. Érzed már, amirre? Érzed, ahogyan a fények egybefolynak, és a tudatod lassan, puhán elálmosodik? Ismerem az érzést, hidd el. Egyszer én is kiittam ezt a poharat, miután a kufárom elbukott. Jó érzés... nyugodt, kellemes. Engedd, ahogyan befogad a jótékony, tudattalan homály. Minden lassú, ráérős, de jól van ez így. A világ és az aréna megvár.

Szép álmokat, amirre... Hamarosan újra találkozunk.

Eric Van Dien /Szabó Péter/

2023.11.03.

Becsületes nevem Szabó Péter, 44 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Jelenleg Újszászon élek feleségemmel és két egyre nagyobb gyermekemmel, valamint rendőrnyomozóként dolgozom Jászberényben. Tizenéves korom óta foglalkoztat az írás, első novellámat anno Domini 2000-ben adták ki A Vér Városa c. antológiában. Az íráson kívül szenvedélyem a keleti kultúra és misztikum, évtizedeket töltöttem harcművészetek gyakorlásával is. Jelenleg Eric van Dien művésznév alatt alkotok, az elmúlt bő két évtizedben három, a M.A.G.U.S. világán játszódó regényem és több kisebb novellám jelent meg nyomtatásban.