ERIC VAN DIEN - OTTHONRA LELSZ

ERIC VAN DIEN - OTTHONRA LELSZ
(A XV. KALANDOZÓK NAPJA második hangulatkeltő novellája.)

Ajánlott soundtrack az olvasáshoz

Jem-irre városa Ynev ékköve, drága barátom. Áldhatod a szerencsédet, hogy ide vetett a sors. Tudom, tudom... Most, ahogy itt ülsz velem szemben, és kétkedőn rázod a fejed, teljes mértékben egyet tudok érteni veled. Még csak most érkeztél; orrodat éppen hogy csak megcsapta a kikötő halszagú füstje. Elsőre fura, tudom, sőt visszataszító is lehet egyeseknek; de hidd el, barátom, ha eltöltesz itt néhány hónapot, ezt a szagot többre fogod értékelni, mint a legdrágább ambróziát.

Ez az otthon szaga, amirre. A helyé, amely befogad; amely nem nézi, hogy mennyi a pénzed, hogy mennyire vagy szép vagy akár jóságos. Még a kerek világ legvisszataszítóbb teremtményének, még a legocsmányabb gazembernek is szüksége van egy meleget adó tűzhelyre, egy puha takaróra, és egy szerető kebelre. Itt mindent megtalálsz, amirre. Nem kell tovább keresned, nem kell tovább rónod az utakat, és koptatnod a lábad.

Persze mindennek ára van, az otthonnak miért ne lenne? Már tipegő koromban megtanultam, hogy ingyen almának szürke a húsa.

Ah, szívd be ezt az illatot amirre! Szívd be a pörkölt burgonya, a kandalló előtt kiloccsantott lőre és a fröccsenő vér szagát! Szívd be az élet és halál esszenciáját! Lásd, hogyan csorog végig az asztallapon a lemenő nap kémények fölött átszűrődő, rubinvörös fénye, nézd, hogyan csillan meg a kiloccsantott bor tócsáján. A vérre emlékeztet, a barátok és ellenségek vérére, amelyet akószámra szívott be az aréna meleg, süppedő homokja. Az otthon színei, az otthon illata.

Ezen a helyen újjászületsz. Világra jössz, élsz és meghalsz a vörös tetők alatt, a meleg homokba markolva. Áh! Hát kell ennél több egy magunkfajtának?

Talán túl cifra szavakkal illetem e helyet, de bocsásd meg nekem. Tudod, szívem legmélyén költő volnék. Amikor megláttam a tenger sós tükrét, és a körötte éhes utcagyerekekként kuporgó házakat, rímek tolultak az ajkaimra. Ó, nem akarlak untani rímfaragványaimmal, igazán. Később, ha mégis  akarod, elszavalom a kedvenc soraimat. A szavak azonban mézborral jobban csúsznak, hát kérjünk még egy kört!

Nem mindig e falak között éltem az életem. Ha láttad volna a helyet, ahol a gyermekkoromat töltöttem, azt hinnéd, hazug gazember vagyok. Selymek, bársony, napfényes paloták... Igen, főúri vér csörgedezik az ereimben. Mi...? Nem hiszel nekem? Hiszen... Áh, mindegy is. Mit számít mindez? Már Jem-irre az otthonom.

Szóval, nem untatlak a részletekkel; látom, nem igazán érdekel a gyermekkorom. Felnőttem, jöttek a jó borok, a rossz nők és a még rosszabb bódító szerek. A kisebb csetepaték illetlen helyeken. Nem akarnék álságos módon szerénykedni, ezért elmondhatom, hogy párbajban nem sokan kerekedhettek fölém. Erre a bizonyíték én magam vagyok. Itt ülnék-e most veled szemben, ha csak egyszer is megremeg  a kezem?

Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy végül útilaput kössenek a talpamra. Bah! Ugyan mit számíthatott apámnak az a pár halott? Gondolod, az ő kezén nem szárad mások vére? Mégis, többet ért neki a névtelen senkik élete, mint a saját fiának sorsa. A saját fiáé! Rossz hírnév, mindig csak ezt hajtogatta. Szégyen, meg gyalázat. Az nem gyalázatos tett, hogy földönfutóvá tette a saját fiát?

Mégis, nem bánkódom miatta. Ha ismerted volna apámat, azt a mocsok, érzéketlen rohadékot, talán te sem sajnálnál érte.

Egy szó, mint száz, ide keveredtem. A kardot jól forgatom, a nyelvemet is jól felvágták, de el kell ismernem, hogy nem fogadtak olyan barátsággal, mint azt ifjonti fővel elképzeltem. A sirályokkal pettyezett ég alatt húzódó szűk, sötét sikátorok olyanok, mint a mohó, éjfekete torkok: elnyelik azt, aki botor módon túl közel merészkedik a szájukhoz. Márpedig, amirre, ha valamire is jutni akarsz e helyen, be kell lépned rajtuk. Az üzletek és piacos kofák, szabászatok, kovácsműhelyek és az illatozó pékségek álfalai mögött ott állnak a klánok. Ők pedig, hidd el, komoly árat szabnak azért, hogy megvethesd itt a lábad.

Persze ezt akkor még nem tudtam én magam sem, így nem mondhatni, hogy érkezésemmel nagy sikert arattam volna. Piciny hangya voltam egy óriási bolyban, és senkit nem foglalkoztatott, hogy honnan érkeztem. Lehettem volna akár maga Mogorva Chei is; hitelt így sem kaphattam sehol, a pénzem pedig, amit az útilapu mellé kaptam, gyorsan elfogyott. Se pénz, se barát... Így indult az új életem.

Lépnem kellett hát, pénzt szerezni. Az egész testemet nem szándékoztam áruba bocsátani – bár lett volna rá vevő, hidd el nekem – de a fegyverforgató karomat szívesen bérbe adtam. Elszegődtem egy befolyásos halkufárhoz. A nevét nem is említem, nem fogod megtalálni sehol. Kétség sem fér hozzá, hogy nem csupán halakkal kereskedett. Azokba a csomagokba, amelyeket néhanapján láttam, nem sok hal fért volna, egyéb tiltott és kevésbé tiltott szerek közül azonban annál több. Ismerős számodra a Gyöngyhalak neve? Nem? Akkor nem szólok többet erről, amirre. Vannak dolgok, amelyeket magadnak kell felfedezned. Akkoriban magam sem kíváncsiskodtam, de nem is nagyon volt rá lehetőségem. A kereskedőt a megbízható, veterán testőrök védték, én csak a kifutófiú voltam, az ifjú nemzedék éjszakai kísérője és ha kellett, a gyakorlóbábujuk, no meg a fogdmegjük.

Ismét jöttek hát a már ismerős a csetepaték, a párbajok az arany gyűrűs, bársonyba öltözött gazdag ifjak nevében, és mondhatni egész jól elboldogultam. A karom fürge volt, a kardom még inkább. Kevés cimborám – akiket főként az italmérőkből ismertem - egyszerűen csak „Egycsapás” néven ismertek. Nem hagytam soha több lehetőséget az ellenfeleimnek. Egyetlen csapás – ha azzal nem oltották ki az életem, akkor veszítettek. Egy ellenfél vagy több, első vérig, vagy akár halálig tartó küzdelem, nekem nem számított. A végeredmény a fontos. A győzelem az élet, a vereség halál. Nem kétséges, hogy egyetlen vesztes párbaj, egyetlen vert csata is az életembe került volna. Ha nem ellenfelem kardja végez velem, akkor a megbízóm haragja. Nem ismerték annyira a nevemet, hogy biztonságban érezhessem magam. Ez az otthon törvénye, amirre: ha élni akarsz, ne hibázz.

Na, erre az örök bölcsességre inni kell!

Ismét megérkeztem hát a kemény italok és a lágy asszonyok világába, és már kezdtem volna magam otthon érezni, amikor ismét fordult a kocka, és befolyásos megbízóm kiesett a hatalom - és egyben a bizalom - köréből. Ezért nem találod meg a nevét sehol: kitörölték a város történelméből, mintha sosem létezett volna. Ha a bizalmasául fogad, már én magam is alulról szagolnám az ibolyát. Mivel azonban még nem nyertem bebocsátást a kufárom belső köreibe, nem jelentettem veszélyt a riválisaira sem. Persze nem hagytak csak úgy futni, ennél több hasznot akartak húzni belőlem.

Pillanatok alatt az arénában kötöttem ki; ennyire elegendő volt a kevés hírnév, amit összekapartam. Na, ott aztán nem volt fenékig tejfel az élet, amirre! Kemény gyakorlás, még keményebb priccsek, ostor és bűz. Nem az én kifinomult orromnak teremtették ezeket, de nem volt választásom. Vagy győzöl, vagy meghalsz.

Küzdöttem hát újra és újra, és diadalt arattam.

Igyunk a győzelemre, amirre! Igyunk a napsütötte homokra, a tömeg zsivajára, a kiontott vér és csengő fém illatára! Micsoda költemények születnek ott, micsoda táncot lejtünk rá az élet és halál között egyensúlyozva! Igyunk az éljenzésre, a homokba hajított üdvözlő selymekre, az arénamester hangjára, amely diadalittasan kiáltja a nevet, a győztes nevét! Óh, mennyiszer hallottam az enyémet szállni a sós szélben, hányszor zúdult fel a közönség az utolsó csapásom láttán! Fröccsenő vér, éljenző tömeg, és ismét bor, nők, lakomák!

Bizony, amirre. Végre elértem, amit akartam. Nem úgy, ahogyan azt előre elterveztem, no de melyikünk sorsa alakul betűre úgy, ahogyan azt megálmodja? Végül is megismerték a nevemet. Vörös festékkel írták fel az aréna falára, bálokon suttogták rúzzsal festett ajkak és lakomákon harsogták üdvözlésre emelt kelyhekkel.

Kezdetben csak a vacsorákra és bálokra nyertem bebocsátást. Az egyik ilyen alkalommal ismertem meg Nessimét. Ó, a bájos, szépséges Nessime! Ajkai, akár az illatos méz, mosolya a mennyország ígérete, bőre, akár az alabástrom. Mennyi éjszakát töltöttünk együtt, a csillagok alatt, egymásba feledkezve...! Ez az otthon, amirre, a szerelem és egy nő szerető öle!

Neki köszönhettem, hogy visszanyertem szinte a teljes szabadságomat. Közbenjárhatott az érdekemben; öltöztetője volt ugyanis egy befolyásos klánfőnök lányának. Hogy melyiknek? Ugyan, nem mindegy az neked? A név hatalom, amirre, és a hatalomért meg kell dolgozni.

A fő, hogy immár szabadon járhattam az utcákon, élvezve a hírnév gyönyörét.

Hova indulnál? Ugyan, bárki is vár terád, türelemmel lehet még egy kicsit. Ezt a kupát már ki kell üríteni, nem veszhet kárba e zamatos ital! A történetem sem ért még véget. Untatlak talán? Kortyolj párat, élvezd az életet, feledkezz meg a rohanásról!

Szóval, a hírnév rám talált, de ezzel együtt valami más is. Minél magasabbra jutsz, amirre, annál többeket utasítasz magad alá, és annál többen törnek felfelé. Mint a zajos tenger, amely a hínárfoltos mólókat ostromolja odakint... és ahogyan a tenger, ők sem pihennek. Hullám hullám után, csapás csapás után. Soha nem gondoltam volna, hogy a hírnév ennyi fáradságot szül. Nincs pihenés, nincs nyugodt álom. Szüntelen, véget nem érő készültség, az ugrásra kész tigris rezzenéstelen feszültsége. Ha lehunyod a szemed, a torkod metszik, ha elheversz a fűben, rád taposnak. Háromszor ittam mérget, és kétszer szúrtak meg hátulról az utcán. Szakadatlan ostrom ez, bizony, és nem remélheted, hogy valaha is abbamarad. Ha kiteszem a lábam, mindig tartok magamnál egy fiolányi ellenmérget.

Az aréna azonban a biztonság kicsiny burka maradt számomra. Ott tudtam, kikkel állok szemben, és tudtam, hogy kitől mire számítsak. Az arénában találtam testvérekre is. Az egyikük volt Dorrek, a szilaj erigowi; talán hallottad már a nevét. Senki nem forgatta úgy a lándzsát, mint ő. Harram, az azúr tekintetű dzsad egyetlen szöges ostorral küzdött, de még hogy! A tömeg tombolt, amikor meglendítette. Talán nem mi voltunk a bajnokok bajnokai, de népszerűségünk töretlennek bizonyult. Ha színre léptünk, a nézők ujjongtak, a tapsvihar pedig messzire szállt, a kikötők vitorláin is túlra. Egy duhaj éjszakán vértestvériséget fogadtunk egymásnak, és onnantól többé egyikünk sem tágított a másik kettő mellől.

Végre otthon voltam, és családra is leltem.

Itt be is fejezhetném történetem, amirre. A finom óbor is elfogyott. Fáradtság? Ugyan, ugyan, mi az nekünk, hisz holnap is nap lesz! Ha húz is a fejed, ne add meg magad! Olyan ez, mint a párbaj: ha veszítesz, mindenről lemaradsz. Történetem pedig igen tanulságos; érdemes kivárnod a végét. Hasznodra lehet még, hidd el.

A három testvér, így neveztek bennünket. Összetartásunk legendákat szült, a hírnevünk töretlennek tűnt. Nessimével pedig sosem voltunk boldogabbak.

Azt mondják az élet tapasztalt – és valljuk be, kissé megkeseredett – mesterei, hogy amikor úgy érzed, minden tökéletes, akkor állj készen a pofonra. Ez a pedig pofon hirtelen ért, és váratlan irányból.

Nessime gyermeket várt.

Még most is elakad a szavam az emlékek hatására. Hogy is fogalmazzam meg... csalódott voltam. Nem, nem csalódott; tétova inkább. Nem tudtam, mihez kezdjek. Még most is magam előtt látom Nessimét, ahogyan a tekintete válaszra éhesen keresi az enyémet. Bevallom őszintén, nem mertem a szemébe nézni. Én, aki annyi csatát megvívtam, aki annyi, de annyi vért látott, ontott és veszített, egyszerűen pánikba estem. Mit tehettem volna? Megteremtettem az otthonom, megtaláltam a szeretteim. Nem éreztem szükségét annak, hogy ez megváltozzon. Nessime mégis mindent fenekestül fel akart forgatni ezzel a hóborttal.

Gyermek? Bah! Honnan gondolta azt, hogy én pesztrálni óhajtok egy értetlen tökmagot? Vittem volna magammal az arénába? Fogtam volna a kezét ahelyett, hogy a hátamat védjem? Képtelenség!

Nessime azonban nem adta fel. Folyton a gyermekáldásról papolt, az apai kötelességekről, visszavonulásról. Azt is volt mersze megemlíteni, hogy majd ő eltartana engem. Engem! Mint egy magatehetetlen csecsemőt! Hát úgy festek én?!

Végül ott hagytam. Nem terveztem meg előre; az utolsó veszekedésünk során egyszerűen hátat fordítottam, és elsétáltam. Nem láttam többé. Dühös voltam rá, amiért feldúlta az életemet, amiért meg akart fosztani mindentől, amit eddig elértem. Óh! Ma sem tudok száraz torokkal, tiszta fővel gondolni rá. Igyunk hát!

Helyteleníted talán, amirre? Látom ám abból, ahogyan rám nézel. Hidd el, így volt helyes. Nem lennék jó apa, ahogyan nekem sem volt jó apám. Nem is igazán tudom, milyen az. Én a fegyverhez értek. A harchoz.

Mindez persze nem szegte kedvemet. Az aréna az én nyughelyem, a homok a puha párnám. Csakis ott érzem, hogy élek, ott vagyok önmagam, és ott is akarom a halálomat lelni, ha eljött az időm.

Mégis az arénában ért életem legnagyobb csalódása.

Honnan, ugyan honnan tudhattam volna, hogy mennyi veszélyt hordozott magában Nessime állapota? Nem beszélt nekem soha arról, hogy gyenge a szervezete a teherhez, amit ostobán felvállalt; hogy egy szülés akár az életébe is kerülhet. Szerencsétlen, ostoba teremtés! Hát okos dolog volt mindent eldobni csak azért, hogy a halál egy újabb arcába nézhessen?

Csak későn tudtam meg, hogy sem ő, sem a gyermek nem élte túl a szülést. Ugyanígy késve tudatosult bennem, hogy Dorrek kezdettől fogva szerette őt.

Nevezhetsz ügyefogyottnak vagy vaknak, amirre, de csak akkor tértem észhez, amikor ellenem fordult. Minderre az arénában került sor, és hidd el, nem a legjobb helyet választotta kicsinyes bosszújához. Kard a kardhoz, az férfi munka, de alattomban mérget csempészni a frissítőmbe küzdelem előtt...? Otromba gyávaság.

Meg kell azonban hagyni amirre, hogy a terve igen hatékonynak bizonyult. A frissítőmbe kevert holtfőfű akkor kezdett hatni, amikor a porondra léptem. A morajló tömeg egyetlen, zúgó masszává olvadt össze, a végtagjaimat mintha gyapottal tömték volna ki. Máig sem tudom felidézni, hogy mi történt akkor, ott a homokon. Emlékszem az acél csengésére, vadállatok morgására, a vér ízére a számban... majd arra, hogy az ágyamon fekszem, és a beleimet görcsbe rántja a holtfőfű utóhatása. A combomon nyomókötés lüktetett, az arcom pedig úgy be volt dagadva, mintha egy egész marhacsorda taposott volna végig rajta.

Három hétig nyomtam az ágyat, és mire már nem csak hálni járt belém a lélek, azon kaptam magam, hogy magamra maradtam. Két egykori testvérem ellenem fordult, és teljesen aláásta a hírnevemet. Ajzószerekről suttogtak a folyosókon, a bálokon és a lakomákon, a gyengülő karomról és férfierőmről, valamint arról, hogyan gyilkoltam meg egy leendő anyát a gyermekével együtt.

Aljas rágalmak! Aljas, alattomos, alamuszi kígyók! Azok döftek hátba, akiktől a legkevésbé vártam volna. És mindezt miért? Egy olyan eset miatt, amelyhez semmi közöm? Ugyan mivel okozhattam én Nessime és a csecsemő halálát? Mert nem álltam ott a halálos ágyuk mellett, és néztem végig az előre elrendeltetett véget? Mit, ugyan mit tehettem volna, amirre?

Nem... ez aljas, mocskos árulás! Dorrek mindig is féltékeny volt rám, hiszen miért döfött volna hátba ily haraggal? A véremre szomjazott, talán már azóta, hogy megismerte Nessimét az oldalamon. Ki tudja, mit tervezett, milyen ocsmány, alávaló tettet vitt volna véghez ellenem? Nessime halála azonban keresztülhúzta a számításait, és persze rajtam töltötte ki a dühét. Hogy Harramot hogyan állította maga mellé, azt nem tudom, de ha sikerült neki, akkor ő sem méltó arra sem, hogy szikrányi gondolatot pazaroljak rá.

A hírnév átka, amirre, a féltékenység gyümölcse. De megfizettek érte, mindketten. Meg ám! Halld a szavam, amirre, hallja meg mindenki e helyen, és jegyezze meg jól!

 

Mert forr a vér és vág a kés

Velőbe mar a méreg rajt’,

Nem véd tőle mágia, vért!

Ha Szívem hasad, hörgésbe fúl

A veszett szó, véres kacaj!

Hah! Igyunk az ostobákra,

kik vesztem kívánták bolondul!

Feledjük el holt nevüket,

Mi éljünk, míg őket moh lepi,

S emlékükre harang nem kondul!

Na, felvertelek szundikálásodból, amirre? Fejedbe szállt az ital? Ne félj, már nem tart soká. Ne törődj semmivel, itt biztonságban vagy. Említettem, itt otthonra leltél.

Ó, de hol is tartottam? A két árulónál, úgy hiszem.

Hűséges barát, sőt testvér voltam, ám ők ádáz ellenséggé tettek. Bár a magasabb körökben tönkretették a nevem, akadtak még barátaim és szövetségeseim. Említettem már a Gyöngyhalakat, a mérgek és afrodiziákumok mestereit.

Persze, persze, amirre, én a becsületes párharcban hiszek. Dorrek azonban mérget csepegtetett a becsület italába, hát elhatároztam, hogy kiitatom vele a kupát. Ezt csak nem lehet a szememre vetni, ugyebár?

Miután megszereztem a Gyöngyhalaktól, amit akartam, már csak néhány csengő érmét kellett eljuttatnom a kellő helyekre, és készen álltam. A két balga még talán örült is, hogy velem kerülnek szembe az arénában. Nem tudták a balgák, mi vár rájuk!

Tudod, amirre, ha megfelelő módon készítünk kivonatot a vészkóró gyökerének nedvéből, akkor egy igen különleges esszenciát nyerhetünk. Állatok vizébe keverve lassan hat; órákig is eltart, mire az első tünetek megjelennek. A méreg azonban megbúvik a szájüregükben, a fogak között, és ott marad a nyálukban. Ha ezen idő alatt megmarnak, amirre, a méreg a véredbe kerül, és ott aztán tombolni kezd. Néhány percen belül pokoli kínokat okoz, majd jön a fájdalom szülte, öngyilkos téboly.

A két bolond üvöltve vetette magát a harci kutyák agyarai elé! Hah! Igyunk a kínjaikra, sokszorosan kiérdemelték!

Ó, amirre, talán túl sokat beszéltem. Leragad a szemed, nemdebár? Semmi baj, semmi baj. Ne küzdj ellene. Ez az otthon ölelése, az álom puha melege. Élvezd, üdvözöld. Engedd.

Kiáltás? Nem, nem hallom. Talán csak az álmok hívogatnak. Ne törődj barátokkal, társakkal, ne törődj senkivel. Mindenkinek magának kell megvívnia a maga küzdelmét. A tiéd immár véget ért, amirre.

Beszéltem már a holtfőfűről, a vészkóróról, de még nem említettem a gyöngysót. Pedig ez a legfinomabb szer mind közül, igazi ínyencség. Nem, nem öl meg. Nem kívánom én a halálodat, sosem ártottál nekem.

Miért? Mert kedvellek téged, igazán. Jó cimbora vagy, hűséges hallgatóság. Mi együtt, új szövetségesekként, ismét dicsőséget arathatunk.  Hidd el, soha nem érhet ennél nagyobb kegy!

Talán még nem látod; igen, meglehet. Sebaj, majd később megérted. A bosszúm kissé nagy feltűnést keltett, és hát az aréna törvényei nem kezelik elnézően a szabályok áthágását. Néhány fogadásnak is keresztbe tettem, úgy vélem. Nincs más választásom, ki kell köszörülnöm a csorbát. Társakra van szükségem, neked pedig otthonra. Így mindketten jól járunk, nemdebár?

Csitt! Ne beszélj! Hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek. Érzed már, amirre? Érzed, ahogyan a fények egybefolynak, és a tudatod lassan, puhán elálmosodik? Ismerem az érzést, hidd el. Egyszer én is kiittam ezt a poharat, miután a kufárom elbukott. Jó érzés... nyugodt, kellemes. Engedd, ahogyan befogad a jótékony, tudattalan homály. Minden lassú, ráérős, de jól van ez így. A világ és az aréna megvár.

Szép álmokat, amirre... Hamarosan újra találkozunk.

Eric Van Dien /Szabó Péter/

2023.11.03.

Becsületes nevem Szabó Péter, 44 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Jelenleg Újszászon élek feleségemmel és két egyre nagyobb gyermekemmel, valamint rendőrnyomozóként dolgozom Jászberényben. Tizenéves korom óta foglalkoztat az írás, első novellámat anno Domini 2000-ben adták ki A Vér Városa c. antológiában. Az íráson kívül szenvedélyem a keleti kultúra és misztikum, évtizedeket töltöttem harcművészetek gyakorlásával is. Jelenleg Eric van Dien művésznév alatt alkotok, az elmúlt bő két évtizedben három, a M.A.G.U.S. világán játszódó regényem és több kisebb novellám jelent meg nyomtatásban. 

NEMZETKÖZI PORONDON IS KIPRÓBÁLTUK MAGUNKAT - BELGIUMI BESZÁMOLÓ

Luminás előadás Belgiumban? Pár hónapja, meghívást kaptunk a BEta Larp 2023, belga (élő szerepjáték) larp konferenciára, a "Fenntartható klub formula" előadásunkkal, amit elfogadtunk. A klubot Fana és Norbi képviseli az eseményen.

0. nap - VIDEÓS BESZÁMOLÓ A TIKTOKON

@luminacornu ‼️ LUMINA CORNU ELŐADÁS BELGIUMBAN ‼️ Pár hónapja, meghívást kaptunk a BEta Larp 2023, belga (élő szerepjáték) larp konferenciára, a 👨🏻‍🏫 "Fenntartható klub formula" előadásunkkal, amit elfogadtunk. 😊 Így a következő két nap innen is igyekszünk élményeket, tapasztalatokat szerezni. 📸 Jövünk majd képekkel, videókkal és beszámolókkal. 📲 Event: https://www.facebook.com/events/930445878131387 #luminacornu #szerepjatek #larp #belarp #betalarp #belgium #belgium🇧🇪 #conference ♬ Storytelling - Adriel

A mai nap a megérkezésről, a szállás foglalásról és az ismerkedésről szólt. A szállásunk kellemes, kicsi de takaros Charleville városának közepén. A szállás is ad lehetőséget az ismerkedésre, 4-en vagyunk a szobában, itt is a LARP-ról és a repülés okozta sokkról beszélgetünk.

A résztvevők nagyon sok helyről érkeztek, volt szerencsénk megismerni Angliából, Franciaországból, Belgiumból, Szlovákiából szóval teljes Európából résztvevőket, akik előadóként és hallgatóként is jelen vannak.

A kezdeti beszélgetéseket nagyban segitette a közös hobby és a kihivások amit ez a hobby elénk görget, illetve a jó erős belga sörök, amik oldották a beszélgetéseket. Elnézve a program tervet, az előadásunk után komoly kihivás lesz, hogy hova is ülljünk be, annyi érdekes program lesz. Néhány jobban érdekelne, de sajnos a francia nyelvet nem annyira beszéljünk, mint szeretnénk. Ma még pihenünk kicsit, aztán belevetjük magunkat az 1. napba.

1. nap - VIDEÓS BESZÁMOLÓ A TIKTOKON

@luminacornu ‼️ LUMINA CORNU ELŐADÁS BELGIUMBAN ‼️ Pár hónapja, meghívást kaptunk a BEta Larp 2023, belga (élő szerepjáték) larp konferenciára, a 👨🏻‍🏫 "Fenntartható klub formula" előadásunkkal. A nulladik nap és a szombati délelőtt tapasztalatait mondták el a srácaink! 📲 Event: https://www.facebook.com/events/930445878131387 #luminacornu #szerepjatek #larp #belarp #betalarp #belgium #belgium🇧🇪 #conference ♬ Summer day - TimTaj

A mai nap igen intenzív volt. Egy kellemes reggeli után meghallgattuk a megnyitót, majd a nyitó megbeszélés alatt (ami sajnos francia nyelven zajlott) megpróbáltunk megküzdeni a technika ördögével, hogy az álltalunk hozott prezentációt meg is tudjuk mutatni.

A tegnapi beszélgetések alapján annyira felcsigáztuk a jelenlévőket (kikerekedett szemmel hallgatták, hogy egy szerepjáték klub 18 éve működik), hogy az előadó terem teljesen megtelt. Kíváncsiak voltak, mi az a formula, ami alapján, nem hogy csak fennmaradtunk ilyen sokáig, hanem folyamatosan tudtunk fejlődni, megújulni. Mi nagyon szeretünk beszélni a hobbyinkról, mert amit szeret az ember, arról hosszan (nagyon hosszan) tud és akar is beszélni. Mi ma pontosan ezt tettük. Szerencsére olyan nyitott elmék hallgatták, akik nem csak érdeklődtek ezen irányban, hanem sokszor láttuk az arcokon, hogy már bizonyos dolgokat Ők is átéltek, közös az élmény. Az egy óra hamar elrepült, főleg hogy a résztvevők érdeklődők voltak és kérdésekkel is bombáztak minket. Jó volt átadni azt a tapasztalatot, amivel a Lumina Cornu rendelkezik. Ha nem is kész receptet kaptak a „csodához”, akkor is kaptak egy olyan formulát, aminek bizonyos elemeit fel tudják használni a saját céljaik elérésére vagy a klubjuk fenntartására. Jó volt igy segíteni egy olyan nyitott közösséget, akinek a tagjaival most találkoztunk életünkben először és elismerték az érdemeinket, amiket az évek során elértünk.

KATT A KÉPRE A FOTÓKÉRT!

Gyors ebédszünet után egy 2 órás előadásra ültünk be, ami a Larp szervezés evolúcióját mutatta be (igyekeztünk angol nyelvű előadást választani), ami végig vitt minket egy játék sorozat evolúcióján. A prezentáció lényege a hibákból való tanulás és folyamatos fejlődés volt, az ilyen mindig tanulságos, főleg hogy gyakorlati tapasztalatokon keresztül történt a bemutatás. Az érzésem az előadás és a közte lévő beszélgetések során az volt, hogy teljesen mindegy, milyen országban élsz, a Larp egy nyelvet beszél, és ugyan azokkal kihívásokkal szembesül mindenhol. Talán a nyugatibb országok egy kicsit nyitottabbak, mert ott a larp kultúra régebb óta jelen van.

Vacsora után ismerkedtünk kicsit a bulgár és olasz szokásokkal, illetve megismertünk egy francia előadót, aki bár itt mint előadó volt jelen, kiderült, hogy idén kezdte a larpot és eddig összesen 2 alkalommal volt rendezvényen, mégis ez idő alatt annyi önbizalmat adott neki a játék, hogy ezen a BEta LARP rendezvényen már a többiek elé állt és mert előadni és kérdezni nálánál tapasztaltabbakat.

Azt est hátralevő részében kisebb larp események zajlottak, de mivel ezek nyelve sajnos francia volt, igy ebben nem tudtunk részt venni. A szervezőkkel beszélgetve kiderült, hogy nem számoltak ilyen méretű „nemzetköziségre”, tavaly összesen 2 nem francia ajkú résztvevő volt, idén már ennek többszöröse, akik nem csak hallgatóságként voltak jelen, hanem aktív előadóként. Lehet, most először jöttünk ide, de nem utoljára.

Az egész rendezvény nagyon kellemes hangulatban zajlik, mindenkit szívesen bevonnak beszélgetésekbe, nincs olyan téma, amiről ne lehetne beszélgetni, jó ennyi szerepjátékos között lenni és megosztani a tapasztalatokat, sztorikat.

2. nap - RÖVID ZÁRÓ BESZÁMOLÓ

Az utolsó nap is aktívan telt, bár már kicsit fáradtak voltunk. Mivel a repülőgép csak délután 5 után indult, kihasználtuk a lehetőséget és egy gyors reggelit követően beültünk egy újabb előadásra. Ez interaktív jelleggel volt megfűszerezve, tudatosan építve a jelenlevők magyar nyelvére, mert azt senki nem ismeri rajtunk kívűl és ez segítette  gyakorlatot. Örültünk, hogy segíthettünk. Ebéd után még egy előadás belefért, majd elkezdtük a búcsúzkodást. 

Mindkettőnknek a reptérig csipogott a telefonja a sok ismerős jelölés miatt, már most jelezték, hogy jővőre Szófiában kerül megrendezésre egy hasonló rendezvény. Jó volt kitekinteni kicsi hazánk Larp közösségéből és látni, hogy bizony minden országnak megvan a maga elhivatott szervezői és játékosi létszáma. Nem érezzük magunkat annyira egyedül egy ilyen élmény után.

Fana és Norbi

MEGÉRKEZETT A XV. KALANDOZÓK NAPJA ELSŐ HANGULATKELTŐ NOVELLÁJA

 

Sziasztok! Mint tudjátok a Lumina Cornu törekvése 2016-2017 óta, hogy olyan, a M.A.G.U.S. szerepjáték világába illeszthető, történetet alkosson, mely egyszerre képes az élő szerepjátékban és az asztali szerepjátékban érdekelt résztvevőket is kiszolgálni és a köztük húzódó finom határvonalat elmosni. 

Ebben nagy segítséget nyújt a fantasy irodalom. A játékok és találkozók előtt már általános, hogy készülnek, az aktuális történethez kapcsololódó kiegészítők, melyek egyre csak gazdagítják a Hat Kard Szövetsége nagyívű és szerteágazó történetét. A kiegészítő információk és hangulatkeltések, részben vizuálisan jelennek meg a plakátjainkon, nagyobb mértékben pedig a M.A.G.U.S. fantasy irodalom kortárs alkotóinak keze nyomán. Írt már nekünk novellát Kornya Zsolt (Raoul Renier), Gáspár Péter (Jan van den Boomen), Molnár Gábor (John J. Sherwood) és Szabó Péter (Eric van Dien) is. 

Utóbbi, viszont a HKSZ „univerzumában” még nem alkotott. Ezért is örültünk, amikor felkérésünkre Petya örömmel elvállalta, hogy segít az Arremis Cyat (HKSZ alapító Padron, udvari ork gladiártor) életéhez kapcsolható spin off modul és a felvezető, hangulatkeltők elkészítésében. 

A közös munka remek volt! Ennek első gyümölcsét pedig mostantól olvashatjátok. 

Jó szórakozást kívánunk a XV. KALANDOZÓK NAPJA első hangulatkeltőjéhez!

• NOVELLA: A TOTEM
• FB ESEMÉNY

AcC

ERIC VAN DIEN - A TOTEM

ERIC VAN DIEN - A TOTEM (A XV. KALANDOZÓK NAPJA első hangulatkeltő novellája.)

Ajánlott soundtrack az olvasáshoz

Sosem szerettem a hegyeket.

Kisgyermek korom óta mindig elfogott valami baljós érzés a közelükben. Ezek a monstrumok ott voltak akkor, amikor az istenek egyetlen szavukkal felrántották sziklacsúcsukat a magas égbe, és ott lesznek akkor is, amikor az utolsó leszármazottamnak az emléke is kifakul a létezés szövetéből.

Most pedig itt kuporgok az ölükben, reszketve, átfagyva, a körülöttem gomolygó ködöt fürkészve, amely eltakarja előlem a két holdat, a csillagokat, sőt még a tábortüzünk fényét is áttetsző, hideg üveggé fakítja. Amikor néhány napja megpillantottam a hósapkás bérceket, amelyeknek oldalát sűrű, dohos mohaszőnyegként fedte a keserűzöld erdőség, ismét összezsugorodni éreztem magam, mintha egy láthatatlan pióca szívná ki belőlem az összes testnedvet. Miután behatoltunk a birodalmukba, az állapotom óráról órára rosszabbodott; a köd minden kellemes gondolatot kimart belőlem. Boggor, a tongoriából származó félvad fickó, aki útjaim többségére elkísér engem, és aki a poggyászaim jó részét az együgyűek közönyével cipelte keresztül-kasul Északon, szintén mogorva szótlanságba burkolózik.

Két fegyveres kísérőm azonban mindebből semmit nem vesz észre. Egyszerű zsoldosok, fegyverforgatók, talán egykori kalandozók lehetnek, s a bendőjüknél csak a szájuk nagyobb. Nem tudom eldönteni, hogy zavar-e a harsányságuk, vagy éppen az tartja-e fenn elmém korhadt lélekvesztőjét, a reményvesztettség tengerének felszínén.

Ahogy most visszagondolok arra, hogy hány nappal ezelőtt indultunk útnak Jem-irre városából, nem tudnék rá megfelelni. Lehetetett csupán egy-két hosszúra nyúlt nap, vagy egyetlen, legalább olyan hosszú örökkévalóság. A várost magunk mögött hagyva várt a vadon, a maga bosszantó meglepetéseivel: az alkudozással az ork törzsfőkkel, a hegyi vadak kerülgetésével, bukdácsolással a vízmosások és völgykatlanok szikláin, a sebes tenyerekkel, feltört lábakkal és sajgó ízületekkel. Mindez azonban – akkor még nem tudtuk – csak a nehézségek kezdetét jelentették.

Sosem láttam még ehhez a ködhöz hasonló jelenséget. Mintha kifakult volna tőle a valóság, mint a vékony festék a túl régi szöveten, és ugyanez történt a mágia szövedékével is. Még a hangok is eltompultak, majd szinte teljesen megszűntek. Az aljnövényzet zörrenésén, ágak reccsenésén kívül csak egy-egy éles, már-már sikító üvöltés törte meg ezt a nehéz csendet. Nem ismerek semmiféle élőlényt, amely ilyen hangot adhatna ki. Olybá tűnt, mintha egy megkínzott farkas fájdalmas vonyítása egy termetes rovar vad, kitinszárnyas zümmögésébe vegyült volna, egy nyugtalanító, furcsa csikorgással a háttérben. A forrását sosem találtuk, de mindig válaszolt rá egy vagy kettő másik hasonló. Akármi is adta ki ezt a pokoli hangot, nem lehetett messze tőlünk. Két kísérőm, akiknek a nevét csak nehezen jegyeztem meg, ilyenkor mindig nyugtalanul pillantott körbe, a mellettük ügető két szelindek pedig felhabzott szájjal, nyálát fröcskölve csatolt. A sívó üvöltés azonban nekik sosem válaszolt, mintha semmibe vette volna őket. Ha a kísérőim egyike, aki minden bizonnyal a gazdájuk és idomáruk volt, nem fogja vissza őket, bizonyára vakon berohantak volna a hullafehér semmibe.

Hogy ezen a kietlen vidéken mégis éber maradtam, csakis szilárd eltökéltségemnek volt köszönhető. Kutatónak születtem, és már tipegő korom óta vonzott magához a világunkat sűrű hálóként befonó, mágikus szövedék. Ott éreztem mindenhol: a szobám sarkában, a folyók vizében, az ég kékjében. Sokan arra tették fel az életüket, hogy ebből a szövedékből minél nagyobbat markolva, azt a valóságunk befolyásolására használják. Nekem ilyen céljaim sosem voltak; a boldogságot számomra az jelentette, ha érezhettem ezt a sűrű, bizsergető szövedéket, ha belemerülhettem és érezhettem minden rezdülését. Amikor ez már nem volt elég, és az elmém folyamatos csiszolásával mind jobban éheztem tudásra, akkor útnak indultam Doran felé.

Éveken keresztül küzdöttem az unalommal Szarvtorony alatt, miközben a társaim bűvészmutatványokkal foglalták el magukat. Magam is megtanultam egyet-kettőt közülük, de tanítóim legnagyobb rosszallására nem igazán foglalkoztam velük. Kevés szabad időmben éreztem magam igazán elememben; felfedeztem a város környékét és bámulatos helyekre leltem. Megmártóztam ezeknek a varázslatos zugoknak az aurájában, elgyönyörködtem a ragyogásukban, de még mindig többre vágytam. Itt nem tudtam a mélyükre hatolni, elmerülni bennük. Túlzottan nagy volt a nyüzsgés, túl sokan szaggatták és korbácsolták zavarossá ezt a bűvös szövetet.

Nem foglalkoztam hát tanítóim intelmeivel, méltató szavaival. Olyan tudásra vágytam, amelyet sem elmélkedéssel, sem gyakorlással nem lehetett megszerezni. Én érezni akartam, és ezáltal megérteni ezen csodálatos jelenségnek a legmélyebb értelemben vett mibenlétét.

A butykosból vedelő, otromba tréfákat sütögető kísérőimre nézek. Mindketten szőrösek és nagyok, mint az orkok, és hasonlóan szabadszájúak is. Jem-irrében fogadtam fel őket, mivel szükségem volt erőre és izomra ahhoz, hogy átkelhessek a Doardon hegységen. Boggor szikár, nyers ereje nem elég az ilyen kalandokhoz; ehhez harcos ösztön is kell, amely az egyszerű tongoriaiban nem volt meg.

Most, a tűz hideg fényében kuporogva úgy érzem, bölcsen cselekedtem.

A városban nem nehéz kísérőket találni; a klánok valósággal versengenek az utazók figyelméért. A két fickót egy összekötőn keresztül szereztem, aki szó szerint ragyogott az őt elborító mágiától. A nála lévő tárgyak, a rajta lévő bélyegek, sőt a gondolatfoszlányai is folyamatosan pulzáltak, fel-felragyogtak majd kihunytak, mint Torozon tavernájának ezernyi ablaka egy forgalmas nyári éjjelen. A klánok semmit sem bíznak a véletlenre. Két kísérőmön is fel-felpislant olykor egy szentjánosbogárnyi folt, és olykor megéreztem vékony fényfonál pendülését is, amely a messzeségbe veszett. Bizonyára hűségtetoválás; talán nem is tudják, hogy rajtuk van.

A távolban ismét felharsan az a csikorgó vonyítás, amitől összerezzenek. Éjszaka még sosem hallottam. A szelindekek gazdája, Silvano lecsitítja négylábú társait, majd felém fordul.

- Ördög ebbe a nyavalyás ködbe! – dohogja - Mit keresünk ezen a helyen, okos ember?

- Itt semmit. A célom a Doardonon túl van. Egy különleges hely – válaszolom csöndesen. Nem a kísérőimre nézek, hanem mögéjük, a ködfalból száraz póklábakként meredező cserjeágakon túlra.

- Hát, pedig ez is eléggé különleges hely – néz körül Silvano, és fázósan összehúzza magán barna bundás bekecsét – Csöndes, mint a sírok a messeni temetőben. Bár nem is; ott azért károgtak varjak. Itt csak az a nyamvadt sikongatás van néha.  

- Én nem ilyen helyeket keresek – csóváltam meg a fejem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnám elmagyarázni ezeknek az alakoknak, mit is kutatok valójában – Olyanokat, ahol nem mindennapi dolgok történnek. Ahol mágia van, sok mágia.

Ennél egyszerűbben nem tudom megfogalmazni. Legnagyobb meglepetésemre azonban tompa érdeklődés csillan az idomár rummal oldott pillantásában.

- Mágia... no ahhoz sokat nem konyítok. És miféle helyek azok? Mi történik ott, ami nem mindennapi?

Felsóhajtok. Még el sem kezdődött a társalgás, de máris belefáradtam. Nem maradt erőm parttalan csevelyre.

- Szóbeszéd kering egy olyan mezőről, ahol a holtak nem támadnak fel többé.

Ez valóban leegyszerűsített magyarázata volt a létsíkok összecsúszásának, az inkarnációs torzulásnak és a bűvszövedék szakadásának. Ezeket a szavakat ki sem merem ejteni előttük. Azért még hozzáteszem:

– A parasztok a gyepűn úgy beszélik, elátkozott hely.

Ez a szó már megteszi a hatását.

- Na. Elátkozott hely. Ez már valóban érdekes, ugye, Torze?

A megszólított rám pillant busa szemöldöke alól, és a bajuszát rágja. Torze… Meg kell hagyni, ennél beszédesebb nevet nem igazán kaphatott volna. Sokkal vadabbul fest, mint az idomár és nagyobb darab, sőt a combjának támasztott óriási csatabuzogány láttán úgy gondolom, hogy erősebb is.

- Tudja az öreg ördög – von vállat Torze – Én sokkal nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy akit fejbe kólintok, már nem kel fel többé.

Silvano felröhög, a hangja valósággal beszakítja a dobhártyámat.

- Az biztos, hogy egy ilyen átoknak jó hasznát vettük volna a Grottoni Nekropoliszban!

Jót röhögnek a viccükön, megint isznak. Mintha egy kocsmában ülnének, a kandalló mellett. A gondolatra ismét elfog a reszketés, és visszamerülök saját csöndes magányomba. Boggor halkan szuszog mellettem, és ezekben a pillanatokban rendkívül irigylem őt, hogy képes egyáltalán aludni.

Még akkor sem jön álom a szememre, amikor Torze az oldalára fordul, az idomár pedig odadob néhány csontot a szelindekeknek, majd szintén elhelyezkedik a tűz közelében. Csak bámulom a fokozatosan zsugorodó lángokat, míg lágyan pattogó parázzsá nem szelídülnek.

ERIC VAN DIEN - A TOTEM (A XV. KALANDOZÓK NAPJA első hangulatkeltő novellája.)

Halk nesz üti meg a fülemet. Valóban ólálkodik a sötétben valami, vagy csak az elmúlt óráktól felzaklatott képzeletem játszik velem?

Kezdem megbánni, hogy a járt ösvényektől távol eső, gyorsabb útvonalat választottam a hegyeken át, sürgető türelmetlenségemen azonban nem tudtam úrrá lenni. Hamarosan megtalálom a helyet, ahol bűvszövedék meghasadt, és ahol végre oly mélyre fúrhatom magam belé, mint még soha. 

Árnyék moccan a szemem sarkában. Nem tudok megszabadulni az egyre erősödő érzéstől, hogy valami figyel bennünket. Aztán hirtelen felkapom a fejem – mintha tucatnyi húrt pendítene meg egy karmos ujj; megrezzen a semmibe vesző ködfátyol. A rezonancia alig érezhető, nekem azonban feláll a szőr tőle a karomon, s borzongás fut végig a gerincemen.

Valóban lapul valami a ködlő feketeségben, és nincs egyedül. Bármi is figyel bennünket a sötétből, száz szemmel teszi azt. Amitől azonban igazán megrettenek, nem ez a sokszemű rém, hanem az, ami a szemeken át figyel bennünket: a bűvszövet hiányának álcája mögött gubbasztó, formátlan jelenlét.

A jobbomon heverő Boggor felnyüszít, és érthetetlen szavakat sípol álmában.

A rezdülését, amilyen hirtelen jött, úgy tova is tűnik, a szelindekek pedig ebben a pillanatban négy lábra ugranak, torkuk mélyéről figyelmeztető morgás tör fel.

A kísérőim szeme nyomban felpattan. Torze felül, ujjai a buzogányára fonódnak, Silvano pedig a szelindekek felé indul. Mintha nem is néhány órával ezelőtt dőltek volna az oldalukra, rumtól részegen. A tekintetük most éberen villan körbe. 

A csikorgó-zümmögő üvöltés ekkor hasítja ketté a ködleplet, zűrzavart zúdítva ránk. A szelindekek habzó szájjal nekirugaszkodnak, átgázolnak a csomagjainkon, amelyek kibelezett disznókként fordulnak oldalukra; bendőjükből kevés, de annál értékesebb felszerelésünk darabjai szóródnak szerteszét. Torze vadul káromkodik, és a buzogánya után nyúl, Silvano pedig kedvencei után ered, akik tébolyult csaholással belevesznek a homályba.

Hirtelen ismét megpendül az ezernyi húr, és az éjszaka torkából vad üvöltések törnek elő, amelyektől feláll a hátamon a szőr. Boggor immár teljesen éberen guggol mellettem. A szája széle remeg; talán az éjszakai álmának emléke kísért benne. Megkérdezném, hogy mi látott, hogy mit tártak fel előtte crantai őseitől örökölt ösztönei, de nincs idő beszédre.

Torze felettünk áll. Kezében a buzogányát lóbálja, és bizonyos időközönként társa nevét kiáltja. Nem érkezik rá válasz, csak a szelindekek csaholnak fel ismét a távolban, hangjuk egyszer csak vad, hátborzongató vonyításba, majd szinte emberi, rémületes szűkölésbe fúl... aztán ismét ránk telepszik a fojtó, néma csönd.

Torze újra és újra belekiált a sötétségbe, de csak a körülöttünk tornyosuló hegyormok gúnyos visszhangja felel rá. Silvanót mintha a föld nyelte volna el.

A nagydarab harcos okosabb, mint a társa; nem rohan utána a halált rejtő ködkarmok közé, hanem tüzet csihol, és kapkodva összepakolja a szétszóródott holminkat. Boggor lekuporodik mellém, és ismét halk motyogásba kezd. Leguggolok hozzá, de a pillantásom folyton visszaugrik a baljós homályra.

- Boggor... Te láttad...?

Tisztában vagyok vele, hogy együgyűsége ellenére Boggorban több szikra rejlik, mint Doran számos varázstudójában. Ezek a szikrák alkalomadtán hirtelen látomások, sejtelmes álmok, ösztönös megérzések formájában pattannak elő, de mindig csalhatatlanul tárják fel azt a világot, amely a Torzéhoz hasonló egyszerű fickók előtt örökké rejtve marad. Felbecsülhetetlen segítség a magamfajtának.

A tongoriai bólint, és előre-hátra hintázik a sarkain, reszkető karjait a térde köré kulcsolva.

- Muszáj elmondanod, mit láttál, Boggor – próbálkozom tovább.

A loncsos hajzuhatag alól fölbarna tekintet villan rám egy pillanatra, majd visszaugrik a tábortűz fényére. A sárga fogak közül, akár egy fuldokló utolsó sóhaja, sziszegve tör fel a levegő.

- Az arca... megkövült – leheli felém, de többet nem tudok belőle kiszedni, akárhogyan próbálkozom.

Megtizedelődött társaságunk éberen, feszült csöndben tölti az éjszaka fennmaradó óráit. Egyikünk sem szól egy szót sem, csak Boggor suttog néha valamit a maga kusza, makogó nyelvén. Torze néha rám pillant a tűz mellől, a tekintete sötét, vonásai komorak. Nyoma sincs rajtuk a néhány órával ezelőtti bamba, önfeledt vigalomnak. Látom rajta, hogy nehezen fogja vissza magát, de nem szól egyetlen szót sem... mintha attól tartana, hogy ha megnyikkan, nyomban véget ér a csalóka biztonság ígéretével kecsegtető, tünékeny nyugalom. Így várakozunk, csendre és mozdulatlanságra ítélve egészen addig, amíg az éjszakát végre elmossa a hajnal hígvörös vére.

 

Ha azt hittük, hogy az újabb nap csekélyke reményt csempész meggyötört lelkünkbe, hát csalatkoznunk kellett. Torze azonban lassanként beszédesebbé válik, és miközben összepakolja a holmiját, szüntelenül engem fürkész.

- Mi az ördög volt ez az éjjel?

Megnyalom a szám szélét. Sót érzek; talán a képzeletem játszik velem, talán az ajkaimon kicsapódó ködpárának van ilyen íze. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

- Valami követ bennünket. Valami, ami nem állat, vagyis nem úgy, ahogyan mi az állatokat ismerjük.

- Azok a vonyító vadállatok?

Vadállatok... ugyan hogyan magyarázzam meg neki azt, amit tapasztaltam?

- Van itt valami – próbálkozom tovább – ami ezeken a lényeken túl van. Ami figyel bennünket. A köd mögött rejtőzik, és minél sűrűbb a köd, annál közelebb kerülünk hozzá. Nem tudom, hogy mi a szándéka, de...

- Mit tettek Silvanóval?

Megcsóválom a fejemet. Hajnalban megpróbáltam megtalálni azt a finom, szinte láthatatlan húrt, amely Silvano és csupa izzás összekötője között feszült, de nem leltem. Silvano vagy túl messze került tőlem, vagy már nem is él.

- Nem tudom – csóválom meg a fejemet – de bármi is történt vele, nem segíthetünk rajta.

Torze komor arccal biccent. Látom rajta, hogy nem teljesen érti a dolgot, de amit felfogott belőle, az számára bőven elég volt.

- Akkor megkeressük a kiutat ebből a nyavalyás ködből.

Ismét megnyaltam az ajkaimat, a sós íz azonban eltűnt, mintha csak illanó álom lett volna... talán valóban az volt.

Meg kell találnunk a kiutat, különben itt fogok megőrülni.

Persze fogalmam sincs róla, hogy merre lehet az a kiút, de azt tudom, hogy merre ne menjünk. Arra, amerre a finom, láthatatlan húrok rezzentek az éjszaka sötétjében, arra, ahol az ezer szem mögé bújt pók várta áldozatait.

Egész életemben a mágia gócpontjait vagy hasadékait kerestem, ami azonban ezen a helyen tanyázott, teljesen más volt. Olyasvalami, amely felkaparta a világunkat láthatatlanul behálózó szövétnek felszínét, és beleköltözött ebbe a sebbe, mint egy parazita a gazda testébe.

A maradék holminkat már gyorsan összekapkodjuk, és nyomban útnak is indulunk. Magunk sem tudjuk, merre menjünk, de megpróbálunk arra távozni, amerről jöttünk.

Nincs egyszerű dolgunk. A mindent ellepő fehér köd tejszerű hólyagként feszül körénk, és minden olyan tereptárgy körvonalát elmossa, amely segíthetne a tájékozódásban. Órákon át vonszoljuk magunkat reménytelenül a kopár hegyoldalban, de annyiszor kell eltérnünk az eredetileg kiszabott iránytól, hogy végül teljesen összezavarodunk. Boggor leghátul ballag, és folyamatosan motyogja érthetetlen monológját. Megszoktam már, hogy furcsán viselkedik, egyre fokozódó izgatottsága és őrülettel határos, már-már kántáló sutyorgása azonban mindinkább nyugtalanít. Torze nem figyel a tongoriaira; merev elszántsággal az arcán törtet előre. Láthatóan szilárdan eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, még egy éjszakát már nem fog ezen az elátkozott helyen tölteni.

A közvetlenül mellettünk felcsattanó vonyítás végül megállásra kényszerít bennünket. Egy feketére perzselt sziklatömb tövében állunk, de ezt a sziklát még egészen biztosan nem láttuk.

A sápadtan fénylő ködlepel most mintegy varázsütésre elhalványodik, mint amikor valaki lejjebb csavarja egy sötét szobában az olajlámpást. Torze, hátát a fekete, durva kőnek vetve lepillant rám, ahogyan a szikla tövében ülve igyekszem a lábimat kinyújtóztatni. A tekintetében most először látom meg a rettegést. Boggorra néz, aki most ismét folyamatosan motyog maga elé, és sarkán billegve a ködbe fúrja a tekintetét. 

- Egész nap ezt csinálja. Hagyd már abba, hé!

Egyetlen pillanat alatt tör ki belőle a rettegés és kimerültség szülte indulat. A tongoriai felé veti magát. Olyan hirtelen történik az egész, hogy mire felfogom, mi történik, már a kezei közé kapja a szikár testet és megrázza, mint egy rongybabát. Boggor nem ellenkezik; a fejét félrefordítja, úgy motyog tovább. Torze arcát állati görcsbe rántja a tehetetlen indulat. A nyála a tongoriai arcába fröcsög, ahogyan üvölt vele.

A tagjaim végre engedelmeskednek az akaratomnak. Talpra kászálódok, hogy közbelépjek, hogy jobb belátásra térítsem a megveszekedett harcost, de már nincs rá szükség.

A láthatatlan kéz ismét lejjebb csavarja az éteri lámpás fényét. A félhomályban két árnyalak tűnik fel. Boggor egyenesen rájuk mered és egy baráti üdvözlet groteszk paródiájaként, meglengeti a karját.

Most már én is tisztán látom a két alakot: egy dús szőrmebekecset viselő férfi, és egy mellette lépdelő, halkan morgó szelindek.

Torze döbbenten elengedi a tongoriait. Kezei a buzogánya markolatára fonódnak, majd mikor felismeri őket, döbbentem eltátja a száját, és bizonytalanul felém pillant.

- Na, okos ember. Ők most...

Nem tudja befejezni. A szelindek elrugaszkodik, és egyenesen a torkának ugrik. Torze életét csak a reflexei mentik meg. Még sosem láttam embert ilyen gyorsasággal forgatni egy nehéz csatabuzogányt. A szelindek felnyikkan; fröccsenő vére megpettyezi az alkonyi köd sötétszürke vásznát, majd az eb egyetlen rándulással a nyirkos talajra omlik.

Éles fájdalom hasít a fejembe. Ezer húr pendül körülöttünk, a szikla tetején, a cserjék között, a szőrbekecses alak mögött. Az, aki valaha Silvano volt – tudom, érzem, hogy már nem ő az – most rám pillant. Tekintete mögött ismét rám ásít a sötét, fenyegető jelenlét, ezúttal azonban felém nyúl, a tudatomba nyomakodik, nyálkás tömegét befészkelve a tarkóm mögé.

Nem!

A testetlen, néma üvöltés, ami ösztönösen szakad fel belőlem, mintha hirtelen kifordítaná a valóságot. A táj bukfencet vet. Érzem, ahogyan a térdem a puha talajnak verődik, és ez magamhoz térít. Felpillantok, és amit látok, attól megfagy az ereimben a vér. Silvano áll nem messze tőlem, a kezében keskeny tőre, amelynek markolatán vér ömlik alá, mint egy rothadó gyümölcs kifacsart leve. A markolat Torze álla alatt ér véget, a pengét azonban nem látom; teljes egészében elmerül a férfi koponyájában.

A buzogány tompa dübbenéssel hull a földre, Torze tagjai a haláltusa görcsében rángatóznak. Én azonban nem rá figyelek, hanem azokra az alakokra, amelyek a valaha volt Silvano háta mögött moccannak a sárpiszkos ködben. Alig látom őket, szinte teljesen eggyé olvadnak vele. Úgy suhannak el előttem, mint egy lázálom tünékeny árnyai; olybá tűnik, hogy egy hangosabb lélegzetvétel is tovasodorja őket, mégis szilárdak, létezők...

... és karmaik vannak.

Boggor eszement módon hadar, hangja sipító kántálássá vékonyul. Csak egyetlen szót érték belőle: totem.

Nincs rá időm, hogy megragadjam őt, és olybá tűnik, hogy nem is tudnám elmozdítani. Dermedten motyogva figyeli, ahogyan az erős karú Torze gyámoltalan rongybabaként roskad a földre, a tekintete vérben forog. A majdnem-Silvano feléje fordul, és egy lépést tesz előre. Csak ekkor pillantom meg merev, szürke maszkká torzult vonásait, és ettől rám zúdul a rettegés bénító hulláma. Egy sikolyt hallok, s egy pillanattal később feleszmélek, hogy az enyém. Amikor a torz pofájú Silvano Boggor elé lép, a lábaim mintha maguktól mozdulnának, és belerántanak engem az egyre mélyülő sötétségbe.

A beköszöntő éjszaka körbeölel, rám telepszik, bilincsbe akarja fogni a csuklómat, bokámat. Én azonban csak rohanok, a lábamat satuba fogó agyagos talaj szorításából minduntalan szabadulva, sikoltva, üvöltve, őrjöngve, az arcomat csontujjakként karmoló ágak erdejében törve előre. Érzem, ahogyan körülöttem ezüsthúrok zümmögik a halál dalát, majd hirtelen arra eszmélek, hogy a testemet ölelő szűk világ kitágul, az arcomat pedig tiszta, hűvös levegő nyalja végig.

Megállok, és igyekszem nem összeesni a tüdőmet szaggató éles fájdalom, a lábamban lüktető kín és a szívemet markoló rettegés súlya alatt. Elveszítem az egyensúlyomat és oldalra dőlök. Magam is meglepődöm, amikor hűvös, nyirkos sziklafal támasztja meg összecsuklani készülő testemet. A zihálásom halk, sóhajtó visszhangokat ver, és végre tudom, hol vagyok.

Egy barlangban.

ERIC VAN DIEN - A TOTEM (A XV. KALANDOZÓK NAPJA első hangulatkeltő novellája.)

Menekülés közben - talán félig tudatosan, talán teljesen ösztönösen - itt kerestem menedéket a nyílt terep jelentette veszély elől. Halvány emlékek, egy lázálom képei bukkannak fel bennem egy sziklafalban ásító nyílásról.

Miután lassú, ritmusos légzéssel megnyugtatom a testemet, ellököm magam a sziklafaltól és körbenézek. Semmit nem látok; vagy nagyon mélyre hatoltam be a barlangba, vagy odakint végleg beköszöntött az éjszaka.

A felszerelésemből semmi nem maradt, mindent magam mögött hagytam. Nem tudok mivel fényt csiholni, ahhoz kell hát folyamodnom, amihez évek óta nem nyúltam: a gyakorlati mágiához.

Sokkal könnyebben megy, mint gondoltam. Egyetlen intésemre apró, vidám fényű gömb tűnik fel előttem. A látványa a sötétség sűrű masszája és a nappali köd fakó sápadtsága után a remény csekélyke, de örömmel látott, meleg tüzével tölti meg a mellkasomat. Ilyen érzés lehet az újjászületés.

A fénygömb feltűnésével egy időben, a mágikus tér szövete egy szemvillanás alatt tapinthatóvá sűrűsödik. Az eddig rejtőző jelenlét úgy tornyosul fel előttem, mint a fakó bőrét levedlő kígyó. Ezernyi szempár tüzével vizslat, miközben a bántón rezonáló alakjából szétfutó ezüstös szálakon halk, halálos dallam pendül végig, és egyre erősödik, egészen az elviselhetetlenségig. Mintha egy gigászi katedrális harangtornyában függő száz és száz, ember nagyságú harang bongana a fejem felett. A hang ereje a földre teper, mázsás súlyként nehezedik rám.

Hívja őket.

Képtelen vagyok megmozdulni, csak heverek erőtlenül, miközben az általam megidézett éteri gömb fénye egy különös alakra vetül. A hús szemével látom, ahogyan a fénypászmák lecsorognak ősi faragványokkal borított felszínén. Felnyögök, miközben eszembe jut Boggor hagymázas hadoválása, és a szó, amit tőle hallottam.

A totem – találó név, bármi is legyen Ő igazából - kőbe faragott, részvétlen arcként néz vissza rám. Egyszer csak elhalkul a seregnyi harang kongása, de az ezüstös hárfahúrok továbbra is ott zizegnek mindenütt.

Itt vannak.

A fénygömb vidám fényének mintegy meggyalázásaként, hideg árnyékok tömege vetül a barlang falára. Egyetlen alak magasodik föléjük, s bár jómagam csak a kontúrjait látom, így is felismerem az egykorvolt Silvanót.

Ahogyan az árnyak közelebb érnek, úgy erősödik az ezüst hárfahúrok disszonáns rezgése. A totem arca mögött lakozó erő izgatottsága érezhetően fokozódik, a rezgő szálak hangja éles, sivító kakofóniává duzzad. Formákba rendeződik előttem a mágia árhulláma; ha kinyúlnék, akár bele is markolhatnék. Az ujjaim ösztönösen begörbülnek a gondolatra. Az idő lelassul, pillanatok vánszorognak percek módjára.

Nem hittem volna, hogy az utolsó érzések, amiket életemben megtapasztalok, a csodálat és ámulat lesznek. A korábbi rémület szertefoszlik, mintha sosem létezett volna. A totem olyan sűrűvé tapasztja össze körülöttem a mágia szövétnekét, hogy immár valóban beletúrhatok. Érzem, ahogyan az ujjaim között végigcsorog a nyers, formát öltött energia. Mintha meleg mézbe markolnék. A tüdőmet megtölti az ezüstös fény, színtiszta energiát lélegzem, puhán vibráló, meleg talajon fekszem.

Felpillantok Silvano üres testére, ahogyan a totem éjfekete tornyával maga mögött, kínosan lassú mozdulatokkal lépdel felém. Mögötte sápadtfehér falka figyel részvétlenül. Tudom, hogy ha Silvano elér engem, az véget vet a bűvöletnek, de ez kicsit sem izgat most. A legsötétebb jövő, a legrútabb halál gondolata sem tud árnyékot vetni a jelen pillanat káoszból született, sugárzó gyönyörére.

Lassan, kényelmesen talpra állok, hogy ne ilyen pózban érjen el a végzet, és Silvano üres tekintetét figyelem. Kiélvezek minden pillanatot. Megszűnik az idő, megszűnik a tér, csak én létezem és a végtelen, meleg burokként körbeölelő energia.

Ekkor érzem meg a hárfazsongásban megbúvó apró, csilingelő zöngét, és ez magamhoz térít. A mágia örvényében jelentéktelennek tűnő csendülés csaknem elillan előlem, de utánanyúlok, megfogom, megtapintom. Pókhálóvékony, aranyban fürdő húr; hajszálnál is vékonyabbá sodort, selymes energia. Silvanóhoz tapad és az örvényen túl, a semmibe veszik.

A klán bélyege, a fényben fürdő összekötő szimpatikus fonala. Oly csekély a rezgése, hogy félő, egyetlen erőteljesebb érintéstől semmivé foszlik. Kész csoda, hogy a körülöttem kavargó örvényben egyáltalán ép maradt.

Gondolkodás nélkül cselekszem, a születésem óta bennem lakozó ösztönöktől hajtva. Belemarkolok a körülöttem csorgó energiába, és megragadom az arany fonalat. Hallom, ahogyan a totem felcsattan. Nem hangot bocsát ki, hanem inkább egy lökést, a tömbbé sűrűsödött erők vad hullámát.

Én azonban meglovagolom a hullámot, és ahogyan a megsűrűsödött energia a szemem láttára tépi szét Silvano testét, a bélyegbe zárt erő elszabadul. Csak erre várva, erőteljesen megrántom a fonalat.

A világ fordul egyet, elnyeli önmagát, és minden száguldani kezd. A fonalhoz tapadva átvágok a terek közötti, sötéten ásító űrön. Csodálatos érzés... és mikorra felfogom, hogy a bűvszövet mögött rejtőző, ember nem látta birodalmon vágok éppen át, mikorra a tudatom kifordulna önmagából, az egész hirtelen véget ér. A világ egy visszhangzó csattanással a helyére ugrik, és én arccal előrebukok az alattam húzódó, rideg kőpadlón.

 Hosszú időbe telik, mire felfogom, hogy mi történik; hogy már nem a barlangban vagyok, és előttem a döbbenettől dermedten, tágra nyílt szemekkel ott áll a fényektől borított összekötő.

Nem is figyeltem fel rá eddig, milyen emberfeletti módon finomak a vonásai. A hamuszín hajzuhatag alapján kyr vagy elf vér csörgedezhet az ereiben, de hogy melyik, azt nem tudom eldönteni.

 - Köszönöm a lehetőséget – közlöm rekedten, mire végül a tüdőm ismét levegőhöz jut  – és a segítséget.

- Hogyan... – néz rám továbbra is döbbenten. Láthatóan nem szokott hozzá, hogy az otthonában hirtelen sármocskos rongyókat viselő, megviselt utazók bukkannak fel. Belegondolok, hogyan festhetek éppen, és teljességgel megértem, mit érez.

- A bélyeg – krákogom, mikor feltámogat, az asztalához kísér és a kezembe nyom egy pohár vizet. Miközben iszom, lopva körülpillantok. Valamiféle meditációs szobában lehetek, amelynek egyik sarkában a falakat mágikus szimbólumok borítják, a padlón halomban hevernek az aranykeretes, puha ülőpárnák. A körben elhelyezett polcokon mécsesek fénye rebeg; az elmúlt napok tompa fényei után legalább annyira jólesik a látványuk, mint a barlangban idézett fénygömbé.

Az asztal mellett egy ablak nyílik, mögüle egy kikötő hangjaival kísérve, sós tengeri szél surran be és simogat körbe. Ismét megérzem azt az ízt a számon, és hirtelen mindent megértek.

- Te is ott voltál a ködben.

Ez nem kérdés a részemről, hanem kijelentés. Merőn a félvérre nézek. Akár kyr, akár elf, biztosan nem tiszta vérű.

Becsületére legyen mondva, csupán néhány pillanatig habozik, mielőtt bólintana.

- Figyeltél bennünket?

- Mindenkit figyelünk.

Figyelünk.

- Kik vagytok ti?

Vállat von. Jó, ha nem, hát nem. Nem is ez a legfontosabb.

- Miért csak figyeltél? Miért nem léptél közbe?

- A bélyegen át csak megfigyelni lehetséges, közbeavatkozni nem tudok. Azt sem értem, te hogy láttad meg. Jól el volt rejtve. Senkinek nem szabadna észrevenni.

- Olyan feltűnő volt, mint egy megpendített lanthúr – vonom meg hanyagul a vállamat. Azután, ami történt, megengedhetek magamnak némi arroganciát - Végül is itt vagyok, nem?

Iszom még egy kortyot, és közben érzem, hogy engem vizslat.

A pillanatnyi csendet kihasználva végiggondolom mindazt, ami történt. Felkeltette a kíváncsiságomat a hely, amelyet láttam; az erő, amit még soha nem éreztem. Megragadtam a mágia megtestesült szövetét, és felhasználtam a valóság formálására oly módon, amilyenre még soha nem láttam példát... és mindezt úgy, hogy közben a mélyére pillanthattam, megláttam mögötte elterülő, határok nélküli univerzumot.

Végül a félvér töri meg a gondolataimat.

- Igazad lehet.

Nehezen állom meg, hogy ne mosolyodjak el. Nyerésre állok, most kell lépnem.

Elsöprő vágyat érzek arra, hogy ismét lássam azt a totemet. Fel kell ugyan készülnöm, de ha sikerül, megkereshetem, tanulmányozhatom, megismerhetem. Ehhez azonban segítségre van szükségem.

- Beszélni akarok az uraddal.

A kérésem láthatóan nem éri váratlanul, bizonyára nem is először hallotta már. Éveken át begyakorolt rutinnal vonja meg a vállát.

- Az nem lehetséges. Kárpótollak a kellemetlenségeidért, és utadra engedek, elégedj meg ennyivel.

- Á tudomására kell hoznom valamit - ráztam meg a fejem – ami ott történt...

- Nem tudsz olyasmit mondani, amiről ne tudnék. Mindent láttam.

- A barlangot is?

Emlékszem rá, hogy ott, a totem színe előtt, a mágia örvényében, éppen hogy csak észrevettem a szimpatikus kapcsolat szálát. Bármennyire is magabiztos aki tűnik ez az alak, erősen kétlem, hogy átlátott volna a bűvszövet megsűrűsödött csomópontján.

A félvér arcáról leolvad a magabiztos mosoly.

- Semmiféle barlangot nem láttam.

Erre számítottam. Az erő egyetlen pillanat alatt visszatér a tagjaimba. Felegyenesedek, és felszegem a fejem.

- Akkor megismétlem: vezess az uradhoz. Fontos mondandóm van számára.

Eric Van Dien /Szabó Péter/

2023.10.11.

Becsületes nevem Szabó Péter, 44 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Jelenleg Újszászon élek feleségemmel és két egyre nagyobb gyermekemmel, valamint rendőrnyomozóként dolgozom Jászberényben. Tizenéves korom óta foglalkoztat az írás, első novellámat anno Domini 2000-ben adták ki A Vér Városa c. antológiában. Az íráson kívül szenvedélyem a keleti kultúra és misztikum, évtizedeket töltöttem harcművészetek gyakorlásával is. Jelenleg Eric van Dien művésznév alatt alkotok, az elmúlt bő két évtizedben három, a M.A.G.U.S. világán játszódó regényem és több kisebb novellám jelent meg nyomtatásban.