 |
| (Megérkezett a XVI. KALANDOZÓK NAPJA első hangulatkeltő novellája.) |
🔊 Ajánlott soundtrack az olvasáshoz 🎧
Heidel Dan
Bárdregék
Halljátok hát a Vérivók egyik elveszett ereklyéjének igaz történetét.
Brog vagyok, a Nyekerős – énekmondó a Vérivók törzséből. Ismerem mind a dalokat és titkokat. Tudom, amit tudnom kell. Ismerem mind a neveket is, amelyek csak a mi fajtánk szívében táplálják a harcok izzó parazsát.
Brog vagyok, a Nyekerős – énekmondó a Vérivók törzséből. Ismerem mind a dalokat és titkokat. Tudom, amit tudnom kell. Ismerem mind a neveket is, amelyek csak a mi fajtánk szívében táplálják a harcok izzó parazsát.
Véres Bárd. Nyakazó. Fejvevő.Sokak számára ezek csak túlzások, hogy félelmet lopjanak ellenségeink szívébe. A harcosabb vérűek összevigyoroghatnak, mint akik többet értenek. De ezek nem csupán nevek, hanem Nevek, amelyekkel pontosan végigkövethető a legenda. Ez a történet nem a harcosok magasztalása, nem hősi ének. De a színigazról szól, annak minden lángjával, ízével, bűzével együtt. Orwella kránkőszagú poklában rohadj örökké, ha ezt kétségbe mered vonni!
Kezdésképp egy jókora félreértést kell a szemétdombra hajítsunk. A fegyvereinkről még a saját fajtánk közül is jópáran úgy tartják, hogy egyszerű célszerszámok csupán. Eszközök az öléshez, kellékek a dicső győzelemhez.
Ők úgy gondolják, hogy megkérdőjelezhetetlenül mi magunk vagyunk a fegyverek. Az ork harcos oszt halált, a fegyver csak a meghosszabbított karja, de nem lehet több, fontosabb nála soha. Én nem mondom, hogy ne lenne igazságuk. Ez sokszor így is van. De akadnak helyzetek, amikor egy fegyver okkal készül, amit magával visz teremtése első pillanatától fogva. Ez ad célt és értelmet a létének, ez kerekíti ki másképp a jól ismertnek hitt történeteket is. A szükség.
Az alkotóját Ograknak hívták. Több mint hatszáz esztendeje született, a Vérivók törzsének kovács-nemzetségéből. Tizenkét telet látott tanonc volt, akit a társaival együtt kardlovagok raboltak el és dolgoztattak rabságban kényük-kedvük szerint.
De Ograk túljárt az eszükön. Úgy tett, mint aki elhiszi, hogy ha eleget teljesít, szabadon engedik. Alig aludt, csak időnként pihent pár órát, és éjjel-nappal dolgozott. És a legsötétebb éjjeleken, pirkadat előtt, titokban magának is készített egy fegyvert. Nem formázhatta szabadon, nem dédelgethette az álmai szerint, mert sietnie kellett. Csak azt használhatott hozzá, amit maradékként talált, amit máshonnan vett el, innen-onnan gyűjteni tudott. Az eredmény sokféle minőségű vasanyagból tákolt, ormótlan darab lett – de amikor eljött az idő, hibátlanul tette a dolgát, és ontotta sorra a fogvatartók vérét.
A megmenekültek tüzénél a többiek Véres Bárdnak hívták, mert bizony voltak foltok, amiket bárhogy próbáltak, lesikálni sem tudtak róla. Mintha a fémbe ivódott volna. Ograk sokat töprengett azon, hogy milyen nevet adjon neki. Nem mintha baja lett volna a Véres Bárddal, de úgy érezte, az a fegyver többre hivatott.
Ahogy dicsőséggel hazatért az övéihez, egyből adódott is rá új alkalom: a törzs szokásainak megfelelően párbajra hívta családja vezérét, Nyaktörő Gragrt.
Ograkot a bárdja ezúttal sem hagyta cserben: győzött. Győzött később is, amikor ő lett a vezér. Ekkor már Csontőrlő Ograknak hívták, aki háborúkat veszített ugyan, de párbajokat, azzal a bárddal a kezében soha.
A Vérivók jól ismerik a nevét, huszonegy utódja vitte tovább tisztességgel, dicsőséggel. És persze jól ismerik a fegyverét is, amelynek vezérként Ograk már megtalálta a tökéletes címet és rangot, ami egyetlen szóban elmond róla mindent.
Így indult hát a legendás bárd, a Nyakazó története.
Ograk hagyatékaként a törzsben eztán a vezéri címről több mint száz éven át a Nyakazó döntött. Természetesen ork módra: így esett meg, hogy a bárd időnként a kihívó, máskor a kihívott kezében forgott. Ograk dicső tettei nyomán feltűntek a bárd hívei-követői is, akik rendre megpróbálkoztak az ellopásával, vagy éppen ezzel akarták bizonyítani rátermettségüket. A Nyakazónak immár nem csupán a megszerzése, de a megtartása is komoly, becsülendő teljesítménynek számított.
Később aztán több a tettvágytól izzó lelkű ifjak bizonyos küldetéseikhez nem ellopták, csupán kölcsönvették a fegyvert. Azzal indokolták tiszta szándékaikat, hogy a birtoklás nemes jogát semmiképp sem vonnák kétségbe, ám az ő céljaikhoz egy szent pillanatra mindenképpen erre a bárdra lenne szükségük… sőt, igazából ezekre a szent pillanatokra a bárdnak is szüksége lehet.
Ebből számos bizarr esemény kerekedett. Az egyik leghírhedtebb egy Verak nevű portyázóé, aki a fejébe vette, hogy azzal tudná a vitézségét bizonyítani, ha vért nélkül, csakis a Nyakazó segítségével elkapna egy tetőtől talpig vasba öltözött emberlovagot. Hosszas, kitartó vadászattal a kardlovagok birtokán be is cserkészett egyet, aki magányosan lapult az út mellett. Verak annak rendje és módja szerint ki is használta a ritka lehetőséget: úgy fejbe verte, hogy menten elájult. Aztán amikor megkötözve feleszmélt, szitkozódva Verak képébe vágta, hogy ő az örök bosszú atyjának papja. Éppen küldetésen jár, és az orwellánusok akár közös ellenségeik is lehetnének – ám a furfangos Verakot nem tévesztette meg a hazug embernyelv. Ősi szokás szerint párbajra hívta nyomban. Az emberlovag ezt gyávaságában nem fogadta el, és addig húzta az időt, hogy kiszabadult a kötelékeiből. Verak így párbaj helyett nekiesett, és mire nagy nehezen legyűrte, hősi választás elé került: a kapott sebeivel törődik, hogy ne vérezzen el, vagy a becsületét menti. Verak egy pillanatig sem habozott. Azt ugyan nem tudta, hogy Uwel kicsoda-micsoda úr lehet, de az emberlovag a tűrőképességéből ítélve a Fájdalom Istenét szolgálhatta, ezért módszeresen elkezdte összetörni a csontjait. Amaz ekkor már üvöltött, hogy egy bosszúangyallal ezt nem teheti meg, de Verakot ez nem különösebben érdekelte. A vérveszteségével mit sem törődve, vasakarattal vitte végig, amit eltervezett. Kivágta az emberlovag nyelvét, hogy ne óbégasson többet, leszedte róla a mellvértjét, majd a felmetszett hasából kirángatott beleinél fogva vonszolta végig a kövezett úton, hosszúangyalt csinálva belőle. Aztán jött a Nyakazó is. (Az eset később nagy vihart kavart a törzsében: mindenki egy orkként ismerte el a vakmerő ifjú kétségtelen érdemeit, ám a világlátottabb harcosokat emellett némi aggodalom is eltöltötte a Bosszúállás Atyjának hívei miatt, ezért az emberlovag páncélját végül visszavitték az ő földjeikre az első rendházhoz.)
Egy másik alkalommal egy nagy háborúban összecsapott egymással Gurak és a lovasnép egyik vezére, ahol Gurak nagy csatában kiütötte nyeregből ellenfelét, majd leszállt a wargjáról hozzá. Mindkét oldalról ezrek követték, hogy mi következik.
„Segíts!” – nyújtotta Gurak felé könyörgőn kezét a lovasnép vezére, mire Gurak tőle szokatlan módon alaposan mérlegelte a helyzetet. Jól látta, hogy a vezér sebe a lábán menthetetlen, túlélhetné ugyan, de harcosként már semmiképp sem lehetne ugyanaz, mint volt, a bal lába egy életre megnyomorodna.
Lehetséges volna, hogy emberben is létezhet ekkora belátás, ilyen akarat? – morfondírozott az ork vezér. Innen nézve voltaképpen megértette az embert, ő sem akart volna így tovább élni. Ezért végül komoly pofával bólintott és irgalmat gyakorolt: egyetlen jól irányzott csapással lecsapta a fejét.
(Az esetről később kiderült, hogy az embernépek rossz szokásukhoz híven teljesen más értettek a kérés alatt, és a döntéséért nem átallottak Gurakot a Gyalázatos névvel bélyegezni – amit az ork vezér eztán büszkén használt is élete alkonyáig. Mint mondta, ez még a legrosszabb pillanataiban is kiválóan emlékeztette arra, milyen az embernép igaz arca.)
Másodsorban azt a tévképzetet kell szétoszlatnunk, hogy egy különleges fegyver csakis ilyen-olyan mágikus kreálmány lehet. Ezt a takonyelvűek látják így, a mértéktelen haszonlesők – jobbára emberek –, akiknél semmi más nem számít, csak a mágia biztosította erő. Persze vannak ork fegyverek, amelyek komoly mágikus hatalommal bírnak. Ilyen például az összes graer dwaghul, a szent meteoracél csatabárdok. De ez nem jelenti azt, hogy az orkok minden létező lehetőséget kihasználnának arra, hogy egy fegyvert varázslatokkal vagy bűvölésekkel tegyenek többé! A mi fajtánk pontosan tudja, ennél sokkal fontosabb, ha egy fegyvernek lelke van. Egy efféle lelket pedig nem lehet rúnákkal támogatni – attól éppenhogy a lényege sorvadna el. Egy ilyen fegyver erejének kiteljesítéséhez csakis egy út létezik. Ha a harcos a társának tekinti – és úgy is bánik vele. Hozzáköti a szelleméhez. Beszél hozzá. Hisz benne: a fájdalmával, a szívével, az álmaival táplálja. Mivel a hideg vas nem a legjobb megtartója a mindenféle szellemi esszenciáknak, így hát a kellő mértéket egy magunkfajta, egyszerű harcos csakis temérdek kínnal, verítékkel, szenvedéssel és diadallal töltheti bele.
Varázslat ez is, csak nem a varázstudóké, hanem a miénk.
Ez az emlékezés mágiája: a hősi szellem útja vasban és vérben.
Varázslat ez is, csak nem a varázstudóké, hanem a miénk.
Ez az emlékezés mágiája: a hősi szellem útja vasban és vérben.
Nyakazó véres ösvényt hagyott a törzsi emlékezetben. Sorsa mind jobban összefonódott a Vérivók sorsával – és egyre többször vált egyértelművé, hogy saját elveket követ. Beszélhetnénk több esetről, amikor a párbajokban a forgatója veszített: ezekből egyre többen látták úgy, az sem mindegy, ki veszi kézbe.
Beszélhetnénk Portyázó Gnogról, a hírhedt fosztogatóvezérről, aki sorra vezette győzelemre övéit a mézarcúak ellen – és azonmód elbukott, amikor talpasait orkokkal szemben vitte harcba. Beszélhetnénk Koponyagyűjtő Baragról, aki rendre az emberföldeket járta, hogy az ottani nemesség fejét véve gyűjtsön megannyi, szívének kedves trófeát, mígnem egy ádáz ereni arisztokrata ellen alulmaradt, idegen földön hagyva Nyakazót is. Amit aztán néhány év múlva a fiai szereztek vissza, a nemesre gyújtva az egész uradalmát.
De a legfontosabb történés csak mintegy kétszáz esztendővel a feltűnése után következett be, amikor Ograk kései leszármazottjához, Halottlátó Vén Kurraghoz került, aki akkora már a Vérivók nagyhatalmú sámánja lett. A Vénről tudvalévő volt, hogy habár kiváló sámánnak számított, egész életében fegyverrel a kezében tette a dolgát, így a Vérivók harcosai közülük valónak tekintették. Harcosként is adtak a szavára. A Vén egy hétre elvonult a sátrába Nyakazóval. Nem evett és nem ivott, csakis a szellem útját járta. Amikor végül nagy nehezen visszatért a halál mezsgyéiről, mélységes elégedettséggel közölte, hogy megtalálta az utat a bárdban ébredező vas szellemhez és a maga módján szót is váltott vele. Megismerte az ő álmait. Megtudta, ő mit tartana kívánatosnak. Megtudta azt is, hogy bár a Nyakazó név igen közel állt a lelkéhez, az igazi neve valójában ez volt: Fejvevő. A Vén ezek után névadó szertartással ünnepelte megszületését, ahogy a férfikorba ért harcosokét szokás – és szent ereklyévé nyilvánította a fegyvert. Nem akadt Vérivó harcos, akinek a keble ne dagadt volna a büszkeségtől ekkora megtiszteltetést látván.
Fejvevő különleges kiváltságokat is kapott. Kurrag csakis vele hajtotta végre az ítéleteket. Kizárólagosan ő vehette az ellenségből elfogottak életét. Fogadalmak kötődtek hozzá, harcosok a vérüket csorgatva rá tettek esküt. Férfipróbát kiemelkedően jól teljesítő gaugok a kezükbe vehették egy csapás erejéig.
Idővel Fejvevő is sugalmazott a birtokosának mindenféle dolgokat. Hol jót, hol rosszat: megáldott, vagy épp próbára tett. Amikor Kurrog ükunokája, Bugrog kezébe került, a szent ereklye óhaja egy hős sorsát is megalapozta azzal, hogy szörnyek vérét kívánta tőle. Bugrog így sorra kereste fel az ismert fészkeket, hogy megízleltesse Fejvevővel a legkülönlegesebb vadak vérét. Medvékkel és nagyragadozókkal kezdte. Vénséges, szürke medvebundákat hozott a járhatatlan szirtek alól, a barlangok mélyéről, legyőzhetetlen vezérekét a hegyi oroszlánok falkáiból. Csúszómászókkal folytatta: óriásférgeket cserkészett be a tárnák mélyén, sárkánygyíkokat a felhőkbe vesző bérceken. Majd – immáron Vakmerő Bugrogként, mert a törzse hamar elismerte erőfeszítéseit – a legkülönlegesebb trófeákat célozta meg: ősi fajzatokat, mágikus lényeket, a túlvilág förtelmeit. Levadászott csavaros eszű gnómot. Az erdejét bőszen védő naerdel amazont. Sokáig boszorkányos ügyességgel rejtőző unikornist. A bányákat fenyegető, vulkánszívű ilflindet, átkozott homálylakó kurunt… és átokföldek tetemharcosait, vérivó lidérceket, a hatodkor csapdába zárt démonjait.
Természetesen, mint ahogy az lenni szokott, idővel kiderült, hogy a legádázabb, legméltóbb ellenfeleket evilági halandók között találhatja meg. Vakmerő Bugrog eztán törzse és népe ellenségeit járta sorra, és hívta ki őket halálig tartó párbajra.
Azt csak Hram-atya a mélyben tudhatja, miért épp akkor akadt méltó kihívójára, amikor az ifjú toroni emberharcossal, Jahhr Twil-on Cyattal került szembe. Tán mert veszett lelkű, eszement kalandozó volt. Bugrog ork mércével nézve is példátlanul hosszú, majd fél órás viadalban végül alulmaradt a harcban. A toroni – átkozott legyen a fajtája is! – jól ismerhette a szokásainkat, mert halálában is megadta a kellő tisztességet Bugrognak, és Fejvevővel választotta el fejét a testétől. A hős testével is az ősi szokás szerint bánt: kezét a melle előtt összefűzte, a levágott fejet a szívére helyezte. Még envérével is megszentelte a koponyáját – ebből olvashatta ki a sámánunk az emlékeit, hogy pontosan ki ő, és hogy Fejvevőt a nemes harc győzteseként, jogos trófeául vitte magával a Cyatok ebedori birtokának fegyvertermébe.
Fejvevő azóta is ott porosodik, és várja az ork harcost, aki képes visszaszerezni.
Akinek ismét a szívébe suttoghatja a hőssé válás titkait.
Akinél újra méltó kezekbe kerülhet végre.
Heidel Dan /Erdélyi István - Raon/
2024.04.07.
Erdélyi István (Raon) Évjárat: ’77, foglalkozás: informatikus mérnök, napjegy: extraskorpió. A kétezres évek elejétől a M.A.G.U.S. alkotógárda tagja, Heidel Dan néven írója. Ezeddig kevés nyomtatott megjelenése volt, főképp háttérmunkák fűződtek hozzá világépítés, írókör vezetés, novellapályázat kapcsán. 2013-től a Delta Vision Kiadó szerkesztője, az ismert, tragikus események után a M.A.G.U.S. főszerkesztője.
