 |
| ERIC VAN DIEN - A TOTEM (A XV. KALANDOZÓK NAPJA első hangulatkeltő novellája.) |
Ajánlott soundtrack az olvasáshoz
Sosem
szerettem a hegyeket.
Kisgyermek
korom óta mindig elfogott valami baljós érzés a közelükben. Ezek a monstrumok ott
voltak akkor, amikor az istenek egyetlen szavukkal felrántották sziklacsúcsukat
a magas égbe, és ott lesznek akkor is, amikor az utolsó leszármazottamnak az
emléke is kifakul a létezés szövetéből.
Most
pedig itt kuporgok az ölükben, reszketve, átfagyva, a körülöttem gomolygó ködöt
fürkészve, amely eltakarja előlem a két holdat, a csillagokat, sőt még a tábortüzünk
fényét is áttetsző, hideg üveggé fakítja. Amikor néhány napja megpillantottam a
hósapkás bérceket, amelyeknek oldalát sűrű, dohos mohaszőnyegként fedte a
keserűzöld erdőség, ismét összezsugorodni éreztem magam, mintha egy láthatatlan
pióca szívná ki belőlem az összes testnedvet. Miután behatoltunk a birodalmukba,
az állapotom óráról órára rosszabbodott; a köd minden kellemes gondolatot
kimart belőlem. Boggor, a tongoriából származó félvad fickó, aki útjaim
többségére elkísér engem, és aki a poggyászaim jó részét az együgyűek
közönyével cipelte keresztül-kasul Északon, szintén mogorva szótlanságba
burkolózik.
Két
fegyveres kísérőm azonban mindebből semmit nem vesz észre. Egyszerű zsoldosok,
fegyverforgatók, talán egykori kalandozók lehetnek, s a bendőjüknél csak a
szájuk nagyobb. Nem tudom eldönteni, hogy zavar-e a harsányságuk, vagy éppen az
tartja-e fenn elmém korhadt lélekvesztőjét, a reményvesztettség tengerének
felszínén.
Ahogy
most visszagondolok arra, hogy hány nappal ezelőtt indultunk útnak Jem-irre városából,
nem tudnék rá megfelelni. Lehetetett csupán egy-két hosszúra nyúlt nap, vagy
egyetlen, legalább olyan hosszú örökkévalóság. A várost magunk mögött hagyva
várt a vadon, a maga bosszantó meglepetéseivel: az alkudozással az ork
törzsfőkkel, a hegyi vadak kerülgetésével, bukdácsolással a vízmosások és
völgykatlanok szikláin, a sebes tenyerekkel, feltört lábakkal és sajgó ízületekkel.
Mindez azonban – akkor még nem tudtuk – csak a nehézségek kezdetét jelentették.
Sosem
láttam még ehhez a ködhöz hasonló jelenséget. Mintha kifakult volna tőle a
valóság, mint a vékony festék a túl régi szöveten, és ugyanez történt a mágia szövedékével
is. Még a hangok is eltompultak, majd szinte teljesen megszűntek. Az aljnövényzet
zörrenésén, ágak reccsenésén kívül csak egy-egy éles, már-már sikító üvöltés törte
meg ezt a nehéz csendet. Nem ismerek semmiféle élőlényt, amely ilyen hangot
adhatna ki. Olybá tűnt, mintha egy megkínzott farkas fájdalmas vonyítása egy
termetes rovar vad, kitinszárnyas zümmögésébe vegyült volna, egy nyugtalanító,
furcsa csikorgással a háttérben. A forrását sosem találtuk, de mindig válaszolt
rá egy vagy kettő másik hasonló. Akármi is adta ki ezt a pokoli hangot, nem
lehetett messze tőlünk. Két kísérőm, akiknek a nevét csak nehezen jegyeztem meg,
ilyenkor mindig nyugtalanul pillantott körbe, a mellettük ügető két szelindek pedig
felhabzott szájjal, nyálát fröcskölve csatolt. A sívó üvöltés azonban nekik
sosem válaszolt, mintha semmibe vette volna őket. Ha a kísérőim egyike, aki
minden bizonnyal a gazdájuk és idomáruk volt, nem fogja vissza őket, bizonyára
vakon berohantak volna a hullafehér semmibe.
Hogy
ezen a kietlen vidéken mégis éber maradtam, csakis szilárd eltökéltségemnek
volt köszönhető. Kutatónak születtem, és már tipegő korom óta vonzott magához a
világunkat sűrű hálóként befonó, mágikus szövedék. Ott éreztem mindenhol: a
szobám sarkában, a folyók vizében, az ég kékjében. Sokan arra tették fel az
életüket, hogy ebből a szövedékből minél nagyobbat markolva, azt a valóságunk
befolyásolására használják. Nekem ilyen céljaim sosem voltak; a boldogságot
számomra az jelentette, ha érezhettem ezt a sűrű, bizsergető szövedéket, ha
belemerülhettem és érezhettem minden rezdülését. Amikor ez már nem volt elég,
és az elmém folyamatos csiszolásával mind jobban éheztem tudásra, akkor útnak
indultam Doran felé.
Éveken
keresztül küzdöttem az unalommal Szarvtorony alatt, miközben a társaim
bűvészmutatványokkal foglalták el magukat. Magam is megtanultam egyet-kettőt
közülük, de tanítóim legnagyobb rosszallására nem igazán foglalkoztam velük. Kevés
szabad időmben éreztem magam igazán elememben; felfedeztem a város környékét és
bámulatos helyekre leltem. Megmártóztam ezeknek a varázslatos zugoknak az
aurájában, elgyönyörködtem a ragyogásukban, de még mindig többre vágytam. Itt
nem tudtam a mélyükre hatolni, elmerülni bennük. Túlzottan nagy volt a
nyüzsgés, túl sokan szaggatták és korbácsolták zavarossá ezt a bűvös szövetet.
Nem
foglalkoztam hát tanítóim intelmeivel, méltató szavaival. Olyan tudásra
vágytam, amelyet sem elmélkedéssel, sem gyakorlással nem lehetett megszerezni.
Én érezni akartam, és ezáltal
megérteni ezen csodálatos jelenségnek a legmélyebb értelemben vett mibenlétét.
A
butykosból vedelő, otromba tréfákat sütögető kísérőimre nézek. Mindketten
szőrösek és nagyok, mint az orkok, és hasonlóan szabadszájúak is. Jem-irrében
fogadtam fel őket, mivel szükségem volt erőre és izomra ahhoz, hogy átkelhessek
a Doardon hegységen. Boggor szikár, nyers ereje nem elég az ilyen kalandokhoz;
ehhez harcos ösztön is kell, amely az egyszerű tongoriaiban nem volt meg.
Most,
a tűz hideg fényében kuporogva úgy érzem, bölcsen cselekedtem.
A
városban nem nehéz kísérőket találni; a klánok valósággal versengenek az utazók
figyelméért. A két fickót egy összekötőn keresztül szereztem, aki szó szerint ragyogott
az őt elborító mágiától. A nála lévő tárgyak, a rajta lévő bélyegek, sőt a
gondolatfoszlányai is folyamatosan pulzáltak, fel-felragyogtak majd kihunytak,
mint Torozon tavernájának ezernyi ablaka egy forgalmas nyári éjjelen. A klánok
semmit sem bíznak a véletlenre. Két kísérőmön is fel-felpislant olykor egy
szentjánosbogárnyi folt, és olykor megéreztem vékony fényfonál pendülését is,
amely a messzeségbe veszett. Bizonyára hűségtetoválás; talán nem is tudják,
hogy rajtuk van.
A
távolban ismét felharsan az a csikorgó vonyítás, amitől összerezzenek. Éjszaka
még sosem hallottam. A szelindekek gazdája, Silvano lecsitítja négylábú
társait, majd felém fordul.
-
Ördög ebbe a nyavalyás ködbe! – dohogja - Mit keresünk ezen a helyen, okos
ember?
-
Itt semmit. A célom a Doardonon túl van. Egy különleges hely – válaszolom
csöndesen. Nem a kísérőimre nézek, hanem mögéjük, a ködfalból száraz
póklábakként meredező cserjeágakon túlra.
-
Hát, pedig ez is eléggé különleges hely – néz körül Silvano, és fázósan
összehúzza magán barna bundás bekecsét – Csöndes, mint a sírok a messeni
temetőben. Bár nem is; ott azért károgtak varjak. Itt csak az a nyamvadt
sikongatás van néha.
-
Én nem ilyen helyeket keresek – csóváltam meg a fejem. Fogalmam sem volt, hogy
hogyan tudnám elmagyarázni ezeknek az alakoknak, mit is kutatok valójában – Olyanokat,
ahol nem mindennapi dolgok történnek. Ahol mágia van, sok mágia.
Ennél
egyszerűbben nem tudom megfogalmazni. Legnagyobb meglepetésemre azonban tompa
érdeklődés csillan az idomár rummal oldott pillantásában.
-
Mágia... no ahhoz sokat nem konyítok. És miféle helyek azok? Mi történik ott,
ami nem mindennapi?
Felsóhajtok.
Még el sem kezdődött a társalgás, de máris belefáradtam. Nem maradt erőm parttalan
csevelyre.
-
Szóbeszéd kering egy olyan mezőről, ahol a holtak nem támadnak fel többé.
Ez
valóban leegyszerűsített magyarázata volt a létsíkok összecsúszásának, az
inkarnációs torzulásnak és a bűvszövedék szakadásának. Ezeket a szavakat ki sem
merem ejteni előttük. Azért még hozzáteszem:
–
A parasztok a gyepűn úgy beszélik, elátkozott hely.
Ez
a szó már megteszi a hatását.
-
Na. Elátkozott hely. Ez már valóban érdekes, ugye, Torze?
A
megszólított rám pillant busa szemöldöke alól, és a bajuszát rágja. Torze… Meg
kell hagyni, ennél beszédesebb nevet nem igazán kaphatott volna. Sokkal
vadabbul fest, mint az idomár és nagyobb darab, sőt a combjának támasztott óriási
csatabuzogány láttán úgy gondolom, hogy erősebb is.
-
Tudja az öreg ördög – von vállat Torze – Én sokkal nyugodtabb vagyok, ha tudom,
hogy akit fejbe kólintok, már nem kel fel többé.
Silvano
felröhög, a hangja valósággal beszakítja a dobhártyámat.
-
Az biztos, hogy egy ilyen átoknak jó hasznát vettük volna a Grottoni
Nekropoliszban!
Jót
röhögnek a viccükön, megint isznak. Mintha egy kocsmában ülnének, a kandalló
mellett. A gondolatra ismét elfog a reszketés, és visszamerülök saját csöndes
magányomba. Boggor halkan szuszog mellettem, és ezekben a pillanatokban
rendkívül irigylem őt, hogy képes egyáltalán aludni.
Még
akkor sem jön álom a szememre, amikor Torze az oldalára fordul, az idomár pedig
odadob néhány csontot a szelindekeknek, majd szintén elhelyezkedik a tűz
közelében. Csak bámulom a fokozatosan zsugorodó lángokat, míg lágyan pattogó
parázzsá nem szelídülnek.
 |
| ERIC VAN DIEN - A TOTEM (A XV. KALANDOZÓK NAPJA első hangulatkeltő novellája.) |
Halk
nesz üti meg a fülemet. Valóban ólálkodik a sötétben valami, vagy csak az elmúlt
óráktól felzaklatott képzeletem játszik velem?
Kezdem
megbánni, hogy a járt ösvényektől távol eső, gyorsabb útvonalat választottam a
hegyeken át, sürgető türelmetlenségemen azonban nem tudtam úrrá lenni. Hamarosan
megtalálom a helyet, ahol bűvszövedék meghasadt, és ahol végre oly mélyre
fúrhatom magam belé, mint még soha.
Árnyék
moccan a szemem sarkában. Nem tudok megszabadulni az egyre erősödő érzéstől,
hogy valami figyel bennünket. Aztán hirtelen felkapom a fejem – mintha tucatnyi
húrt pendítene meg egy karmos ujj; megrezzen a semmibe vesző ködfátyol. A rezonancia
alig érezhető, nekem azonban feláll a szőr tőle a karomon, s borzongás fut
végig a gerincemen.
Valóban
lapul valami a ködlő feketeségben, és nincs egyedül. Bármi is figyel bennünket
a sötétből, száz szemmel teszi azt. Amitől azonban igazán megrettenek, nem ez a
sokszemű rém, hanem az, ami a szemeken át figyel bennünket: a bűvszövet
hiányának álcája mögött gubbasztó, formátlan jelenlét.
A
jobbomon heverő Boggor felnyüszít, és érthetetlen szavakat sípol álmában.
A
rezdülését, amilyen hirtelen jött, úgy tova is tűnik, a szelindekek pedig ebben
a pillanatban négy lábra ugranak, torkuk mélyéről figyelmeztető morgás tör fel.
A
kísérőim szeme nyomban felpattan. Torze felül, ujjai a buzogányára fonódnak,
Silvano pedig a szelindekek felé indul. Mintha nem is néhány órával ezelőtt
dőltek volna az oldalukra, rumtól részegen. A tekintetük most éberen villan
körbe.
A
csikorgó-zümmögő üvöltés ekkor hasítja ketté a ködleplet, zűrzavart zúdítva
ránk. A szelindekek habzó szájjal nekirugaszkodnak, átgázolnak a csomagjainkon,
amelyek kibelezett disznókként fordulnak oldalukra; bendőjükből kevés, de annál
értékesebb felszerelésünk darabjai szóródnak szerteszét. Torze vadul
káromkodik, és a buzogánya után nyúl, Silvano pedig kedvencei után ered, akik
tébolyult csaholással belevesznek a homályba.
Hirtelen
ismét megpendül az ezernyi húr, és az éjszaka torkából vad üvöltések törnek
elő, amelyektől feláll a hátamon a szőr. Boggor immár teljesen éberen guggol
mellettem. A szája széle remeg; talán az éjszakai álmának emléke kísért benne.
Megkérdezném, hogy mi látott, hogy mit tártak fel előtte crantai őseitől örökölt
ösztönei, de nincs idő beszédre.
Torze
felettünk áll. Kezében a buzogányát lóbálja, és bizonyos időközönként társa
nevét kiáltja. Nem érkezik rá válasz, csak a szelindekek csaholnak fel ismét a
távolban, hangjuk egyszer csak vad, hátborzongató vonyításba, majd szinte
emberi, rémületes szűkölésbe fúl... aztán ismét ránk telepszik a fojtó, néma
csönd.
Torze
újra és újra belekiált a sötétségbe, de csak a körülöttünk tornyosuló hegyormok
gúnyos visszhangja felel rá. Silvanót mintha a föld nyelte volna el.
A
nagydarab harcos okosabb, mint a társa; nem rohan utána a halált rejtő
ködkarmok közé, hanem tüzet csihol, és kapkodva összepakolja a szétszóródott holminkat.
Boggor lekuporodik mellém, és ismét halk motyogásba kezd. Leguggolok hozzá, de
a pillantásom folyton visszaugrik a baljós homályra.
-
Boggor... Te láttad...?
Tisztában
vagyok vele, hogy együgyűsége ellenére Boggorban több szikra rejlik, mint Doran
számos varázstudójában. Ezek a szikrák alkalomadtán hirtelen látomások,
sejtelmes álmok, ösztönös megérzések formájában pattannak elő, de mindig
csalhatatlanul tárják fel azt a világot, amely a Torzéhoz hasonló egyszerű
fickók előtt örökké rejtve marad. Felbecsülhetetlen segítség a magamfajtának.
A
tongoriai bólint, és előre-hátra hintázik a sarkain, reszkető karjait a térde
köré kulcsolva.
-
Muszáj elmondanod, mit láttál, Boggor – próbálkozom tovább.
A
loncsos hajzuhatag alól fölbarna tekintet villan rám egy pillanatra, majd
visszaugrik a tábortűz fényére. A sárga fogak közül, akár egy fuldokló utolsó
sóhaja, sziszegve tör fel a levegő.
-
Az arca... megkövült – leheli felém, de többet nem tudok belőle kiszedni,
akárhogyan próbálkozom.
Megtizedelődött
társaságunk éberen, feszült csöndben tölti az éjszaka fennmaradó óráit. Egyikünk
sem szól egy szót sem, csak Boggor suttog néha valamit a maga kusza, makogó
nyelvén. Torze néha rám pillant a tűz mellől, a tekintete sötét, vonásai
komorak. Nyoma sincs rajtuk a néhány órával ezelőtti bamba, önfeledt
vigalomnak. Látom rajta, hogy nehezen fogja vissza magát, de nem szól egyetlen
szót sem... mintha attól tartana, hogy ha megnyikkan, nyomban véget ér a
csalóka biztonság ígéretével kecsegtető, tünékeny nyugalom. Így várakozunk,
csendre és mozdulatlanságra ítélve egészen addig, amíg az éjszakát végre
elmossa a hajnal hígvörös vére.
Ha
azt hittük, hogy az újabb nap csekélyke reményt csempész meggyötört lelkünkbe,
hát csalatkoznunk kellett. Torze azonban lassanként beszédesebbé válik, és
miközben összepakolja a holmiját, szüntelenül engem fürkész.
-
Mi az ördög volt ez az éjjel?
Megnyalom
a szám szélét. Sót érzek; talán a képzeletem játszik velem, talán az ajkaimon
kicsapódó ködpárának van ilyen íze. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
-
Valami követ bennünket. Valami, ami nem állat, vagyis nem úgy, ahogyan mi az
állatokat ismerjük.
-
Azok a vonyító vadállatok?
Vadállatok...
ugyan hogyan magyarázzam meg neki azt, amit tapasztaltam?
-
Van itt valami – próbálkozom tovább – ami ezeken a lényeken túl van. Ami figyel
bennünket. A köd mögött rejtőzik, és minél sűrűbb a köd, annál közelebb kerülünk
hozzá. Nem tudom, hogy mi a szándéka, de...
-
Mit tettek Silvanóval?
Megcsóválom
a fejemet. Hajnalban megpróbáltam megtalálni azt a finom, szinte láthatatlan
húrt, amely Silvano és csupa izzás összekötője között feszült, de nem leltem. Silvano
vagy túl messze került tőlem, vagy már nem is él.
-
Nem tudom – csóválom meg a fejemet – de bármi is történt vele, nem segíthetünk
rajta.
Torze
komor arccal biccent. Látom rajta, hogy nem teljesen érti a dolgot, de amit
felfogott belőle, az számára bőven elég volt.
-
Akkor megkeressük a kiutat ebből a nyavalyás ködből.
Ismét
megnyaltam az ajkaimat, a sós íz azonban eltűnt, mintha csak illanó álom lett
volna... talán valóban az volt.
Meg
kell találnunk a kiutat, különben itt fogok megőrülni.
Persze
fogalmam sincs róla, hogy merre lehet az a kiút, de azt tudom, hogy merre ne menjünk. Arra, amerre a finom,
láthatatlan húrok rezzentek az éjszaka sötétjében, arra, ahol az ezer szem mögé
bújt pók várta áldozatait.
Egész
életemben a mágia gócpontjait vagy hasadékait kerestem, ami azonban ezen a
helyen tanyázott, teljesen más volt. Olyasvalami, amely felkaparta a világunkat
láthatatlanul behálózó szövétnek felszínét, és beleköltözött ebbe a sebbe, mint
egy parazita a gazda testébe.
A
maradék holminkat már gyorsan összekapkodjuk, és nyomban útnak is indulunk.
Magunk sem tudjuk, merre menjünk, de megpróbálunk arra távozni, amerről jöttünk.
Nincs
egyszerű dolgunk. A mindent ellepő fehér köd tejszerű hólyagként feszül körénk,
és minden olyan tereptárgy körvonalát elmossa, amely segíthetne a tájékozódásban.
Órákon át vonszoljuk magunkat reménytelenül a kopár hegyoldalban, de annyiszor
kell eltérnünk az eredetileg kiszabott iránytól, hogy végül teljesen
összezavarodunk. Boggor leghátul ballag, és folyamatosan motyogja érthetetlen
monológját. Megszoktam már, hogy furcsán viselkedik, egyre fokozódó
izgatottsága és őrülettel határos, már-már kántáló sutyorgása azonban
mindinkább nyugtalanít. Torze nem figyel a tongoriaira; merev elszántsággal az
arcán törtet előre. Láthatóan szilárdan eltökélte, hogy ha törik, ha szakad,
még egy éjszakát már nem fog ezen az elátkozott helyen tölteni.
A
közvetlenül mellettünk felcsattanó vonyítás végül megállásra kényszerít
bennünket. Egy feketére perzselt sziklatömb tövében állunk, de ezt a sziklát még
egészen biztosan nem láttuk.
A
sápadtan fénylő ködlepel most mintegy varázsütésre elhalványodik, mint amikor
valaki lejjebb csavarja egy sötét szobában az olajlámpást. Torze, hátát a
fekete, durva kőnek vetve lepillant rám, ahogyan a szikla tövében ülve igyekszem
a lábimat kinyújtóztatni. A tekintetében most először látom meg a rettegést. Boggorra
néz, aki most ismét folyamatosan motyog maga elé, és sarkán billegve a ködbe
fúrja a tekintetét.
-
Egész nap ezt csinálja. Hagyd már abba,
hé!
Egyetlen
pillanat alatt tör ki belőle a rettegés és kimerültség szülte indulat. A
tongoriai felé veti magát. Olyan hirtelen történik az egész, hogy mire
felfogom, mi történik, már a kezei közé kapja a szikár testet és megrázza, mint
egy rongybabát. Boggor nem ellenkezik; a fejét félrefordítja, úgy motyog
tovább. Torze arcát állati görcsbe rántja a tehetetlen indulat. A nyála a
tongoriai arcába fröcsög, ahogyan üvölt vele.
A
tagjaim végre engedelmeskednek az akaratomnak. Talpra kászálódok, hogy
közbelépjek, hogy jobb belátásra térítsem a megveszekedett harcost, de már
nincs rá szükség.
A
láthatatlan kéz ismét lejjebb csavarja az éteri lámpás fényét. A félhomályban
két árnyalak tűnik fel. Boggor egyenesen rájuk mered és egy baráti üdvözlet
groteszk paródiájaként, meglengeti a karját.
Most
már én is tisztán látom a két alakot: egy dús szőrmebekecset viselő férfi, és
egy mellette lépdelő, halkan morgó szelindek.
Torze
döbbenten elengedi a tongoriait. Kezei a buzogánya markolatára fonódnak, majd
mikor felismeri őket, döbbentem eltátja a száját, és bizonytalanul felém
pillant.
-
Na, okos ember. Ők most...
Nem
tudja befejezni. A szelindek elrugaszkodik, és egyenesen a torkának ugrik.
Torze életét csak a reflexei mentik meg. Még sosem láttam embert ilyen gyorsasággal
forgatni egy nehéz csatabuzogányt. A szelindek felnyikkan; fröccsenő vére megpettyezi
az alkonyi köd sötétszürke vásznát, majd az eb egyetlen rándulással a nyirkos
talajra omlik.
Éles
fájdalom hasít a fejembe. Ezer húr pendül körülöttünk, a szikla tetején, a cserjék
között, a szőrbekecses alak mögött. Az, aki valaha Silvano volt – tudom, érzem,
hogy már nem ő az – most rám pillant. Tekintete mögött ismét rám ásít a sötét,
fenyegető jelenlét, ezúttal azonban felém nyúl, a tudatomba nyomakodik, nyálkás
tömegét befészkelve a tarkóm mögé.
Nem!
A
testetlen, néma üvöltés, ami ösztönösen szakad fel belőlem, mintha hirtelen
kifordítaná a valóságot. A táj bukfencet vet. Érzem, ahogyan a térdem a puha
talajnak verődik, és ez magamhoz térít. Felpillantok, és amit látok, attól
megfagy az ereimben a vér. Silvano áll nem messze tőlem, a kezében keskeny
tőre, amelynek markolatán vér ömlik alá, mint egy rothadó gyümölcs kifacsart
leve. A markolat Torze álla alatt ér véget, a pengét azonban nem látom; teljes
egészében elmerül a férfi koponyájában.
A
buzogány tompa dübbenéssel hull a földre, Torze tagjai a haláltusa görcsében
rángatóznak. Én azonban nem rá figyelek, hanem azokra az alakokra, amelyek a
valaha volt Silvano háta mögött moccannak a sárpiszkos ködben. Alig látom őket,
szinte teljesen eggyé olvadnak vele. Úgy suhannak el előttem, mint egy lázálom tünékeny
árnyai; olybá tűnik, hogy egy hangosabb lélegzetvétel is tovasodorja őket,
mégis szilárdak, létezők...
...
és karmaik vannak.
Boggor
eszement módon hadar, hangja sipító kántálássá vékonyul. Csak egyetlen szót
érték belőle: totem.
Nincs
rá időm, hogy megragadjam őt, és olybá tűnik, hogy nem is tudnám elmozdítani.
Dermedten motyogva figyeli, ahogyan az erős karú Torze gyámoltalan
rongybabaként roskad a földre, a tekintete vérben forog. A majdnem-Silvano
feléje fordul, és egy lépést tesz előre. Csak ekkor pillantom meg merev, szürke
maszkká torzult vonásait, és ettől rám zúdul a rettegés bénító hulláma. Egy
sikolyt hallok, s egy pillanattal később feleszmélek, hogy az enyém. Amikor a
torz pofájú Silvano Boggor elé lép, a lábaim mintha maguktól mozdulnának, és
belerántanak engem az egyre mélyülő sötétségbe.
A
beköszöntő éjszaka körbeölel, rám telepszik, bilincsbe akarja fogni a
csuklómat, bokámat. Én azonban csak rohanok, a lábamat satuba fogó agyagos
talaj szorításából minduntalan szabadulva, sikoltva, üvöltve, őrjöngve, az
arcomat csontujjakként karmoló ágak erdejében törve előre. Érzem, ahogyan
körülöttem ezüsthúrok zümmögik a halál dalát, majd hirtelen arra eszmélek, hogy
a testemet ölelő szűk világ kitágul, az arcomat pedig tiszta, hűvös levegő
nyalja végig.
Megállok,
és igyekszem nem összeesni a tüdőmet szaggató éles fájdalom, a lábamban lüktető
kín és a szívemet markoló rettegés súlya alatt. Elveszítem az egyensúlyomat és
oldalra dőlök. Magam is meglepődöm, amikor hűvös, nyirkos sziklafal támasztja
meg összecsuklani készülő testemet. A zihálásom halk, sóhajtó visszhangokat ver,
és végre tudom, hol vagyok.
Egy
barlangban.
 |
| ERIC VAN DIEN - A TOTEM (A XV. KALANDOZÓK NAPJA első hangulatkeltő novellája.) |
Menekülés
közben - talán félig tudatosan, talán teljesen ösztönösen - itt kerestem
menedéket a nyílt terep jelentette veszély elől. Halvány emlékek, egy lázálom
képei bukkannak fel bennem egy sziklafalban ásító nyílásról.
Miután
lassú, ritmusos légzéssel megnyugtatom a testemet, ellököm magam a sziklafaltól
és körbenézek. Semmit nem látok; vagy nagyon mélyre hatoltam be a barlangba,
vagy odakint végleg beköszöntött az éjszaka.
A
felszerelésemből semmi nem maradt, mindent magam mögött hagytam. Nem tudok mivel
fényt csiholni, ahhoz kell hát folyamodnom, amihez évek óta nem nyúltam: a
gyakorlati mágiához.
Sokkal
könnyebben megy, mint gondoltam. Egyetlen intésemre apró, vidám fényű gömb
tűnik fel előttem. A látványa a sötétség sűrű masszája és a nappali köd fakó
sápadtsága után a remény csekélyke, de örömmel látott, meleg tüzével tölti meg
a mellkasomat. Ilyen érzés lehet az újjászületés.
A
fénygömb feltűnésével egy időben, a mágikus tér szövete egy szemvillanás alatt
tapinthatóvá sűrűsödik. Az eddig rejtőző jelenlét úgy tornyosul fel előttem,
mint a fakó bőrét levedlő kígyó. Ezernyi szempár tüzével vizslat, miközben a
bántón rezonáló alakjából szétfutó ezüstös szálakon halk, halálos dallam pendül
végig, és egyre erősödik, egészen az elviselhetetlenségig. Mintha egy gigászi
katedrális harangtornyában függő száz és száz, ember nagyságú harang bongana a
fejem felett. A hang ereje a földre teper, mázsás súlyként nehezedik rám.
Hívja
őket.
Képtelen
vagyok megmozdulni, csak heverek erőtlenül, miközben az általam megidézett éteri
gömb fénye egy különös alakra vetül. A hús szemével látom, ahogyan a
fénypászmák lecsorognak ősi faragványokkal borított felszínén. Felnyögök,
miközben eszembe jut Boggor hagymázas hadoválása, és a szó, amit tőle
hallottam.
A
totem – találó név, bármi is legyen Ő
igazából - kőbe faragott, részvétlen arcként néz vissza rám. Egyszer csak
elhalkul a seregnyi harang kongása, de az ezüstös hárfahúrok továbbra is ott zizegnek
mindenütt.
Itt
vannak.
A
fénygömb vidám fényének mintegy meggyalázásaként, hideg árnyékok tömege vetül a
barlang falára. Egyetlen alak magasodik föléjük, s bár jómagam csak a
kontúrjait látom, így is felismerem az egykorvolt Silvanót.
Ahogyan
az árnyak közelebb érnek, úgy erősödik az ezüst hárfahúrok disszonáns rezgése. A
totem arca mögött lakozó erő izgatottsága érezhetően fokozódik, a rezgő szálak
hangja éles, sivító kakofóniává duzzad. Formákba rendeződik előttem a mágia
árhulláma; ha kinyúlnék, akár bele is markolhatnék. Az ujjaim ösztönösen
begörbülnek a gondolatra. Az idő lelassul, pillanatok vánszorognak percek
módjára.
Nem
hittem volna, hogy az utolsó érzések, amiket életemben megtapasztalok, a
csodálat és ámulat lesznek. A korábbi rémület szertefoszlik, mintha sosem
létezett volna. A totem olyan sűrűvé tapasztja össze körülöttem a mágia
szövétnekét, hogy immár valóban beletúrhatok. Érzem, ahogyan az ujjaim között
végigcsorog a nyers, formát öltött energia. Mintha meleg mézbe markolnék. A
tüdőmet megtölti az ezüstös fény, színtiszta energiát lélegzem, puhán vibráló, meleg
talajon fekszem.
Felpillantok
Silvano üres testére, ahogyan a totem éjfekete tornyával maga mögött, kínosan
lassú mozdulatokkal lépdel felém. Mögötte sápadtfehér falka figyel részvétlenül.
Tudom, hogy ha Silvano elér engem, az véget vet a bűvöletnek, de ez kicsit sem
izgat most. A legsötétebb jövő, a legrútabb halál gondolata sem tud árnyékot vetni
a jelen pillanat káoszból született, sugárzó gyönyörére.
Lassan,
kényelmesen talpra állok, hogy ne ilyen pózban érjen el a végzet, és Silvano
üres tekintetét figyelem. Kiélvezek minden pillanatot. Megszűnik az idő,
megszűnik a tér, csak én létezem és a végtelen, meleg burokként körbeölelő energia.
Ekkor
érzem meg a hárfazsongásban megbúvó apró, csilingelő zöngét, és ez magamhoz
térít. A mágia örvényében jelentéktelennek tűnő csendülés csaknem elillan
előlem, de utánanyúlok, megfogom, megtapintom. Pókhálóvékony, aranyban fürdő
húr; hajszálnál is vékonyabbá sodort, selymes energia. Silvanóhoz tapad és az
örvényen túl, a semmibe veszik.
A
klán bélyege, a fényben fürdő összekötő szimpatikus fonala. Oly csekély a
rezgése, hogy félő, egyetlen erőteljesebb érintéstől semmivé foszlik. Kész
csoda, hogy a körülöttem kavargó örvényben egyáltalán ép maradt.
Gondolkodás
nélkül cselekszem, a születésem óta bennem lakozó ösztönöktől hajtva. Belemarkolok
a körülöttem csorgó energiába, és megragadom az arany fonalat. Hallom, ahogyan
a totem felcsattan. Nem hangot bocsát ki, hanem inkább egy lökést, a tömbbé
sűrűsödött erők vad hullámát.
Én
azonban meglovagolom a hullámot, és ahogyan a megsűrűsödött energia a szemem
láttára tépi szét Silvano testét, a bélyegbe zárt erő elszabadul. Csak erre
várva, erőteljesen megrántom a fonalat.
A
világ fordul egyet, elnyeli önmagát, és minden száguldani kezd. A fonalhoz
tapadva átvágok a terek közötti, sötéten ásító űrön. Csodálatos érzés... és
mikorra felfogom, hogy a bűvszövet mögött rejtőző, ember nem látta birodalmon
vágok éppen át, mikorra a tudatom kifordulna önmagából, az egész hirtelen véget
ér. A világ egy visszhangzó csattanással a helyére ugrik, és én arccal előrebukok
az alattam húzódó, rideg kőpadlón.
Nem
is figyeltem fel rá eddig, milyen emberfeletti módon finomak a vonásai. A
hamuszín hajzuhatag alapján kyr vagy elf vér csörgedezhet az ereiben, de hogy
melyik, azt nem tudom eldönteni.
- Köszönöm a lehetőséget – közlöm rekedten,
mire végül a tüdőm ismét levegőhöz jut –
és a segítséget.
-
Hogyan... – néz rám továbbra is döbbenten. Láthatóan nem szokott hozzá, hogy az
otthonában hirtelen sármocskos rongyókat viselő, megviselt utazók bukkannak
fel. Belegondolok, hogyan festhetek éppen, és teljességgel megértem, mit érez.
-
A bélyeg – krákogom, mikor feltámogat, az asztalához kísér és a kezembe nyom
egy pohár vizet. Miközben iszom, lopva körülpillantok. Valamiféle meditációs
szobában lehetek, amelynek egyik sarkában a falakat mágikus szimbólumok borítják,
a padlón halomban hevernek az aranykeretes, puha ülőpárnák. A körben
elhelyezett polcokon mécsesek fénye rebeg; az elmúlt napok tompa fényei után
legalább annyira jólesik a látványuk, mint a barlangban idézett fénygömbé.
Az
asztal mellett egy ablak nyílik, mögüle egy kikötő hangjaival kísérve, sós
tengeri szél surran be és simogat körbe. Ismét megérzem azt az ízt a számon, és
hirtelen mindent megértek.
-
Te is ott voltál a ködben.
Ez
nem kérdés a részemről, hanem kijelentés. Merőn a félvérre nézek. Akár kyr, akár elf, biztosan nem tiszta vérű.
Becsületére
legyen mondva, csupán néhány pillanatig habozik, mielőtt bólintana.
-
Figyeltél bennünket?
-
Mindenkit figyelünk.
Figyelünk.
-
Kik vagytok ti?
Vállat
von. Jó, ha nem, hát nem. Nem is ez a legfontosabb.
-
Miért csak figyeltél? Miért nem léptél közbe?
-
A bélyegen át csak megfigyelni lehetséges, közbeavatkozni nem tudok. Azt sem értem,
te hogy láttad meg. Jól el volt rejtve. Senkinek nem szabadna
észrevenni.
-
Olyan feltűnő volt, mint egy megpendített lanthúr – vonom meg hanyagul a
vállamat. Azután, ami történt, megengedhetek magamnak némi arroganciát - Végül
is itt vagyok, nem?
Iszom
még egy kortyot, és közben érzem, hogy engem vizslat.
A
pillanatnyi csendet kihasználva végiggondolom mindazt, ami történt. Felkeltette
a kíváncsiságomat a hely, amelyet láttam; az erő, amit még soha nem éreztem.
Megragadtam a mágia megtestesült szövetét, és felhasználtam a valóság
formálására oly módon, amilyenre még soha nem láttam példát... és mindezt úgy,
hogy közben a mélyére pillanthattam, megláttam mögötte elterülő, határok nélküli
univerzumot.
Végül
a félvér töri meg a gondolataimat.
-
Igazad lehet.
Nehezen
állom meg, hogy ne mosolyodjak el. Nyerésre állok, most kell lépnem.
Elsöprő
vágyat érzek arra, hogy ismét lássam azt a totemet. Fel kell ugyan készülnöm,
de ha sikerül, megkereshetem, tanulmányozhatom, megismerhetem. Ehhez azonban segítségre
van szükségem.
-
Beszélni akarok az uraddal.
A
kérésem láthatóan nem éri váratlanul, bizonyára nem is először hallotta már.
Éveken át begyakorolt rutinnal vonja meg a vállát.
-
Az nem lehetséges. Kárpótollak a kellemetlenségeidért, és utadra engedek,
elégedj meg ennyivel.
-
Á tudomására kell hoznom valamit - ráztam meg a fejem – ami ott történt...
-
Nem tudsz olyasmit mondani, amiről ne tudnék. Mindent láttam.
-
A barlangot is?
Emlékszem
rá, hogy ott, a totem színe előtt, a mágia örvényében, éppen hogy csak
észrevettem a szimpatikus kapcsolat szálát. Bármennyire is magabiztos aki tűnik
ez az alak, erősen kétlem, hogy átlátott volna a bűvszövet megsűrűsödött
csomópontján.
A
félvér arcáról leolvad a magabiztos mosoly.
-
Semmiféle barlangot nem láttam.
Erre
számítottam. Az erő egyetlen pillanat alatt visszatér a tagjaimba. Felegyenesedek,
és felszegem a fejem.
-
Akkor megismétlem: vezess az uradhoz. Fontos mondandóm van számára.
Eric Van Dien /Szabó Péter/
2023.10.11.
Becsületes nevem Szabó Péter, 44 évvel ezelőtt láttam meg a
napvilágot. Jelenleg Újszászon élek feleségemmel és két egyre nagyobb
gyermekemmel, valamint rendőrnyomozóként dolgozom Jászberényben. Tizenéves
korom óta foglalkoztat az írás, első novellámat anno Domini 2000-ben adták ki A
Vér Városa c. antológiában. Az íráson kívül szenvedélyem a keleti kultúra és
misztikum, évtizedeket töltöttem harcművészetek gyakorlásával is. Jelenleg Eric
van Dien művésznév alatt alkotok, az elmúlt bő két évtizedben három, a
M.A.G.U.S. világán játszódó regényem és több kisebb novellám jelent meg
nyomtatásban.
